Szövetségkötés és honfoglalás

Van egy bizonyos hon, amit Isten országának hívunk. De milyen ember az, aki ezt el is tudja foglalni? Nyilván olyan ember teheti meg ezt, aki belső szövetségben áll Krisztus által Istennel és bír is az ehhez szükséges képességekkel és önmagát átadással.

Ha valaki valóban Isten országának elfoglalására született ember, akkor képes is lesz elfoglalni azt. Természetes körülmények között ez így is van. De gondoljunk csak arra, hogy sok felekezet ontja magából azokat az „új embereket”, akik közel sem bírnak azokkal a képességekkel, amelyekkel Isten országát el is lehet foglalni. Pál apostol úgy írt: „Én plántáltam, Apollós öntözött” (1 Kor. 3,6). Ő tudta az újjászületni kívánó embereket valóban Krisztusba beültetni, Akiből kinőve azután bírtak olyan képességekkel, amelyek a hon elfoglalásához szükségesek.

Hogyan is nyerhetjük meg ezt a belső állapotot? Csak úgy, ha a Krisztus testét képező szellemi alapokból nő ki az új ember, mert csak ez tud segítségére lenni a honfoglalás közben adódó problémák megoldásában. A jó ember állapotra és tökéletes törvénybetöltésre való törekvés által nem lehet a mennyei hont megnyerni, hanem csak a hit által. De nem az üres hit által, hanem amelyik tud az élet küzdelmei között is Krisztushoz kapcsolódni. Ha ugyanis ez a kapcsolódás nem jön létre, akkor ez eredményt nem adó üres hitre és emberi fantáziára utal.

Aki Krisztusban újjászületik, az nemcsak éppen létezik, hanem cselekvőképes is. Nemcsak mondják róla, hogy Isten gyermeke, hanem a gondolkodásában, érzelmeiben és tetteiben hasonlít is Krisztushoz, Aki őt szülte. Nem olyan, mint egy rossz gép, akit mindig csak reparálni kell, azaz, aki mindig csak szeretetet vár ahhoz, hogy éljen. Az ő belsejében helyet kap egy forrás, amelyből a Krisztus méltóságából és hatalmából származó szeretet folyik ki. Ennek van hatalma a gondokon, bajokon és van hatalma a halálon is. Hiszen az Úr Jézus megígérte, hogy, aki Őbenne hisz, az halált nem lát, hanem a halálból átmegy az Életbe! Ez a szeretet forrás is Istenből és Krisztusból származik, nem saját személyből való, tehát ő is úgy kapja, de nem olyan, mint amit saját maga él fel, hanem olyan, amely ki tudja nyilvánítani Isten természetét, az önmagából való adni tudást!

Mindebből pedig az következik, hogy ennek az embernek a szeme előtt lebeg már a Krisztushoz megtérésének időszakában is Krisztus érte megtört teste és érte kifolyt vére. Úgy is előtte lebeg, hogy ő ebből fog újjászületni, de úgy is, hogy ő is ezzé a testté lesz, aki magában hordja a másokért szeretetből megtörni tudást és életét is adni és kifolyni tudást. Ez az állapot pedig az úrvacsorában van jelen, mert ebben az állapotban vannak benne a bűn és halál fölött diadalmaskodó Krisztus képességeinek összessége. Tehát a megtérő előtt ez a cél.

Ha pedig ez a cél, akkor a megtérő kíván Krisztussal egyesülni, hogy Vele együtt vihesse halálba a más természetű ádámi emberét. De nemcsak halálba kívánja vinni, hanem a keresztség vizében Krisztussal együtt eltemetkezni is akar, hogy Krisztus vigye le azt a szellemek tömlöcébe állandó ítélet alá. Mert így mosódik le róla igazán a bűn és annak minden vádolása és így tudhat Krisztussal együtt föltámadni a keresztségvizéből új emberként! Ebben az új emberben azonban még csak a szeretet forrásának helye van meg, nem csörgedezik benne Isten Szent Szelleme, vagyis az az erő és mennyei értelem, amelyben a munkálódó Krisztus jelen van. Miután Isten ezt a Szent Szellemet kitölti, az új ember éretté és cselekvőképessé válik. Ez mutatja, hogy Isten és Krisztus mindent megtett érte, és most rajta a sor, hogy ő is adja magát az Úrért és mindenkiért. Tulajdonképpen ez szövetségkötés, mely az úrvacsorában fejeződik ki. Ez alatt önmagunkon belül így szólhatunk az Úrnak: Te Uram engedted értem megtörni testedet és kifolyni véredet, én sem leszek más tag a testeden belül, ígérem a saját testemen belül is hagyom a másokért való szeretetből megtöretést és vért adást!

Pál apostol, amikor látta, hogy felette való munka vár rá a Korintusi gyülekezetben, akkor a megfeszített Krisztushoz ment, hogy azt az egyedüli és minden probléma fölött uralkodni tudó értelmet megnyerje, amire szüksége van. De hogy ezt az értelmet el is vihesse magával, testében megtörötté kellett válnia , lelkében pedig másokért kifolyóvá. Ez meg is történt. Ezért írta később magáról, hogy félelemmel és rettegéssel voltam köztetek, ő közülük némelyek pedig ezt az önmagát megosztást látva: lebecsülték őt és silánybeszédűnek mondták. Ám, mindez bizonyság volt arról, hogy az apostol a Krisztusban létesült Istennel való szövetségkötését erősen tartja!

Pál apostol olyan személyt mutat be önmagán keresztül számunkra, aki a megfeszített Krisztus természetét oly teljességgel felöltözte magára újjászületésekor, hogy ebben a természetben tudott később is megnyilvánulni. Így járt el haláláig is, amivel bizonyította, hogy az Istennel kötött szövetségét hűségesen megtartja. Ő a megfeszített Krisztus képében járva vitte el Isten országát az emberszívekhez. A hit szavaival és a Szent Szellem erejével formálta őket, hogy honfoglalókként születhessenek újjá és később is segítette őket a régi emberből kilépni tudó honfoglaló állapotra jutásban.

Ha ezek után önmagunkat vizsgáljuk, észrevehetjük, hogy még sok tennivalónk van! A régi ember hatalmi területeit nem foglaltuk még úgy el, ahogy azt már kellett volna tennünk és a mindenekért való szeretetet kifejező megfeszített Krisztus képében sem öltöztünk még úgy fel, hogy igazán kiábrázolhassuk Őt! De ha gyöngék és erőtlenek vagyunk is, ezek a gondolatok, amiket az Úr most elénk adott, mutatják, hogy az Ő országa jelen van hívő életünkben. Részben ugyan még pusztában vagyunk, mint a zsidók, de más részben pedig már úgy is pusztában vagyunk, mint Jézus, Aki hatalmat vett az ördög-kígyón, hogy az Isten országát az emberekhez vihesse. Ő ennek érdekében erősen böjtölt és küzdött. Mi is böjtöljünk és küzdjünk, hogy az óember hatalmát levetve új emberként tevékenykedhessünk.