Nazarénusnak nevezik

Nazarénusnak (názáretinek) nevezik (Mt. 2,23)

Az ezerkilencszáznegyvenes években református iskolába jártam, de időnként el-elmentem a nazarénus gyülekezetbe is. Észrevettem, hogy igehirdetéskor és imádkozáskor a református templomban többnyire Isten nevét emlegetik, viszont a gyülekezetben érzékelhetően többször említik Jézus nevét. E kettő közötti eltérés alapján érzékeltem magamban őket. Számomra a templom és az iskola az volt, ahol inkább Istenről és a tízparancsolatról szólnak, a gyülekezet pedig az, ahol Jézusról és a Vele való kapcsolatról. Az egyik az erkölcsöt hirdette, a másik a hitet!

Akkor eszembe se jutott, hogy a hívőket azért nevezhetik nazarénusnak, mivel köztük a Názáreti Jézusról több szó esik, mint máshol. Most azonban a személyes élményeim emlékein keresztül természetesnek érzem, ha mások is azt élték át a nazarénusokkal való kapcsolat folytán, mint én és hozzám hasonló következtetésre jutottak. Ezek után értem meg, hogy Eötvös Károly a Nazarénusok című könyvében miért ezt írja a nazarénusok megnevezéséről:

„A magyar felekezet tagjai kezdetben a nazarénus szót és elnevezést nem ismerték, önmagukat ekként soha nem nevezték. E nevet a világ adta rájuk.”

E kijelentésből azt látom: mások is érzékelték, hogy Jézus neve hangsúlyosabban jelen van a hívők szavaiban, életében és gyülekezetében, mint a hivatalos vallások tagjaiban és templomaiban. Emiatt aztán a még átdolgozatlan Károli fordítás szerint nem názáretinek, hanem nazarénusoknak nevezték őket. Nyilván a hívőkhöz érzelmileg kötődők számára mást jelentett a nazarénus megnevezés, mint azok számára, akik ellenszenvvel voltak hozzájuk. Viszont, kinek-kinek bármit jelentett is ez a név, a hívők számára ezt mégiscsak Istentől való megnevezésként fogadták! Ha szeretetből, ha gúnyosan mondták is őket nazarénusnak, a megnevezésükből egyet olvastak ki: a nép is elismeri őket Jézus követőinek lenni! Az Úr Jézusról még az emberekből kiűzött ördögök is azt a bizonyságot tették, hogy Ő az Isten Szentje! Róluk pedig még az ellenségek is azt mondták: nazarénusok! Ezek után nem csoda, ha az Úr Jézus Krisztus tagjaiként önmagukra is vonatkoztatták az Úr Jézusra mondott prófétai Igéket, hogy Nazarénusnak fogják Őt nevezni (Mt. 2,23).

A hívőkkel szemben pedig, ahogy megmutatkozott mások részéről a szeretet és a harag, úgy teljesedtek be rajtuk is a prófétai szavak. Voltak ők az igaz alapból való sarjak, de e világ megvetettjei, haragjának szenvedői is, mint a Jézus Krisztus a kereszten (Ézs. 11,1; 51,17-22; Zak 6,12).

És hogy vagyunk most mások szemében? Úgy, mint régen? Sajnos nem! Nem régen egy újságíró a nazarénusokról kimondottan rokonszenvből írt, ám mégis ezt írta:

„A hittanilag a protestáns evangéliumi kereszténység anabaptista (vagyis csak a felnőtt keresztséget elfogadó) ágának ultrakonzervatív-fundamentalista irányzatába sorolható vallás az 1830-as évek legvégén jelent meg Magyarországon. ”

Keressük meg, mit is mond Az idegen szavak és kifejezések szótára ezekről a fogalmakról:

konzervatív: I. 1. a hagyományokhoz (túlzottan) ragaszkodó 2. maradi; minden újítástól, újdonságtól elzárkózó II. A régihez ragaszkodó, minden újítástól elzárkózó személy.

fundamentalizmus: 1. vall. Csak a vallási kinyilatkoztatást és annak legrégibb szent könyveit elfogadó álláspont, irányzat 2. szélsőségesen konzervatív, mindennemű újítást, korszerűsítést elutasító felfogás.

fundamentalista: 1. a fundamentalizmus alapján álló személy, annak követője II. a fundamentalizmusra jellemző, vele kapcsolatos.

ultra- …előtagként jelöli 2. az utótagban megjelölt irányzat túlzó, szélsőséges voltát; szélsőségesen

Vajon Pál apostolra ráillettek volna-e ezek a megjelölések? Ő ezt írja magáról:

„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban.” (1Kor. 9,19-23.)

Amíg az ultrakonzervatív-fundamentalista minden újat mereven elutasít és önmagához akar igazítani másokat, addig Pál apostol kész volt mindent megvizsgálni, mások helyzetébe és gondolkodásmódjába beilleszkedni. Miért tehette ezt? Azért mert számára Krisztus valóságos és megbízható Alapot jelentett. Nem kellett attól tartania, hogy megszégyenül a másképpen gondolkodókkal szemben. Világosan látta, hogy Krisztus kereszten való győzelme által minden ember számára a kiutat egyedül csak Krisztus jelenti, a többi gondolkodásmód zsákutca! Számára egyértelmű és világos példa volt az Isten Fia. Ő ugyanis azért, hogy az embert megválthassa, lejött a mennyből, fölvette bűnös testünket és azonosult velünk és a nyomorult állapotunkkal!

Ezt is írja még a cikk: „Két lakatoslegény, Denkel János és Kropacsek János ekkor tért haza svájci vándoridejéből. Zürich környékén ismerkedtek meg a református lelkészből lett vallásalapító, Samuel Heinrich Fröhlich tanaival. Denkel Pesten közös műhelyben dolgozott az ugyancsak lakatos Hencsey Lajossal, s megtérítette.”

Ebből érthetjük, hogy lakatos legények voltak az első magyarországi hívők, ám a cikk a nazarénusokat mégis ősi parasztvallásnak mondja! Az más dolog, hogy később a parasztok közül voltak inkább a megtérők, de ha a lakatos legények ultrakonzervatív-fundamentalisták lettek volna, akkor meg tudtak volna-e térni az addigi vallásukból az addig még nem tapasztalt hithez? És a hitújító Fröhlich is lehetett volna-e hitújító ultrakonzervatív-fundamentalista beállítottsággal?

Régen azt mondták rólunk: Nazarénusok vagyunk, most azt mondják ultrakonzervatív-fundamentalisták! Véletlenek nincsenek! A kövek is tudnak szólni!

Ha ultrakonzervatív-fundamentalisták vagyunk, akkor saját magunk akarjuk megmenteni a lelkünket. Összeszedünk minden helyesnek és jónak tartott ismeretet és erényt és görcsösen ragaszkodunk ahhoz! De az általunk összegyűjtött jókkal megmenthetjük-e lelkünket? Ez a hagyomány gyűjtemény elégséges lesz-e minden bajunkra? Nem azért keresztelkedtünk-e meg Krisztusban, mert a magunk erejéből nem tudtunk a bűn hatalma alól kiszabadulni és egy új életre jutni? Most ezek után már a magunk bölcsessége által összegyűjtött hagyomány által is célt érhetünk?

Vegyük észre, hogy a saját bölcsességhez való visszatérés hasonló jelenség, mint a körülmetélkedés által való törvényhez visszatérés! Ez ugyanis visszalépést jelent a saját képesség és igazság ó emberi állapotába. Az ilyen állapotba kerülő azonban elveszti a Krisztusban való kegyelmet! Pál apostol erről így szól a Galatáknak:

„Álljatok meg hát abban a szabadságban, amelyre Krisztus felszabadított és ne tűrjétek, hogy ismét szolgaság igájába fogjanak titeket! Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek: Krisztus semmit sem használ nektek. De újból bizonyságot teszek minden körülmetélt embernek, hogy, köteles az egész törvényt megtartani. Akik törvény által keresitek a megigazulást, elszakadtatok a Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestek. Mi ugyanis a Szellem által, hitből várjuk a megigazulás reménységét.”

Ha az apostol felhívása szerint élünk, akkor továbbra is nazarénusok lehetünk. Mert mindazok, akik hisznek Krisztus kereszten való győzelmében és meghaltak Krisztusban, hogy új életben járhassanak, azok nem betűt és formát követnek, hanem a Szent Szellem mindig újat alkotó hatalma alá adják magukat (Róm. 7,6)! Egy ilyen belső állapotra pedig nagyon nagy szükségünk van, mert ha mi nem tudunk önmagunk helyzete és állapota fölé kerülve gondolkodni és dönteni, akkor hogyan várhatjuk el azt, hogy mások meg tudják tenni ugyanezt?

Hogyan várhatta volna el Ábrahám, hogy fia, Izsák tudjon majd önmagától szabad lenni, ha őnála ezt a belső szabadságot nem tapasztalja meg? Ábrahám bár tudta, hogy az Istentől kapott ígéretek tovább vivője majd fia, Izsák lesz, de mégsem ragaszkodott ahhoz görcsösen. Ő kész volt inkább fiától megválni, mint Istentől! Miért? Azért, mert hite által volt annyira világos, hogy fiának élete is és az ígéretek betöltése is Isten kezében van és nem az ő vagy a fia kezében. Amíg az ultrakonzervatív-fundamentalista azt keresi: hogyan is volt régen, addig Ábrahám arra figyelt, hogy most mit mondott az Úr!

Ne tévesszük össze Ábrahámot azokkal, akiknek a fejében jön egy vad gondolat és elindulnak annak nyomán cselekedni. Ő nem képzeletvilágban élt. Nem maga gondolt ki egy istent, hanem Isten jelentette ki magát neki az Ő mindenható nevén! Ezért tudhatott világos belső viszonyok és értékek mentén gondolkodni és dönteni. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy Isten Ábrahámot nemcsak a zsidók atyjává tette, hanem minden hívő ember hit-atyjává is! Ő minden nemzetnek is áldására rendeltetett, aminek a beteljesedése Krisztusban történik meg (Gal. 3,14). Ha pedig Ábrahám megáldatása a Názáreti Jézusban teljesedik be, akkor mi Krisztust követő nazarénus hívők beleeshetünk-e önmagunkba? Nyitottnak kell lennünk, hogy az áldást tovább vihessük!