Az alázat nagyon fontos tulajdonság és ajándék. A szellemi élet és az egymással való kapcsolódás területén olyan, mint egy érzékszerv. Általa szépítés mentesen tudjuk kifejezni és bemutatni magunkat. Az alázat által a minket körülvevő valóságot is hamisítás nélkül tudjuk fölfogni. A saját egyéni látás ugyanis erőszakot tesz az igazságon és ezért eltorzítja annak megértését. Hiszen nem a magunk nevét és elgondolásait akarjuk a világba bele írni, hanem a Teremtő nevét és személyét akarjuk abból mind tisztábban, azaz önmagunktól függetlenül kiérteni.
Tiszta és világos hite se tud lenni annak, aki a körülötte levők látásában nem tudja kikapcsolni saját személyét. Az Istennel való kapcsolatára és a saját jövőjének látására is rányomja bélyegét a külső események uralma alatti gondolkodás. Az így gondolkodó állandóan kísérti az Istent, illetve állandóan becsapja önmagát azzal, hogy a saját maga által kitalált feltételek teljesülése vagy nem teljesülése alapján akarja megérteni Istennel való kapcsolatának minőségét és a személyes jövőjét. Az ilyen, külső szempontoktól függő babonás hit tévelygéshez vezet. Ezzel szemben a mi emberi akaratunk befolyásolásától mentes igazi alázat meg tudja látni az őt körülvevő sok jót. Meg tudja látni, hogy őt Szeretet veszi körül, és ez a Szeretet maga az Isten! Hiszen nem a neki jelentőségteljes dolgokat veszi szempontnak, hanem az alázatban kijelenő Isten örök rendjét és nagy dicsőségét.
Az önmagunktól való mind nagyobb függetlenségre igen nagy szükségünk van. Ha ugyanis nem tudjuk alázattal fogadni a minket ért kellemetlenségeket és a ránk ijesztően és rémisztően ható jelenségeket, vagy az ígéretesnek tűnő ajánlatokat, akkor a minket ért események alapján fogjuk értelmezni a világot! Ez pedig önmagunkba való beszűküléshez vezet és szeretet nélküli szűk látókörűséghez!
Ha az alázat dolgaiban haladunk is előre, és úgy érezzük, hogy a saját magunk, és a világ látásában tárgyilagosak tudunk lenni, akkor is megcsalhatjuk magunkat. Becsaphat bennünket a saját magunk megszokott és általunk elfogadott életéhez való igazodás. Tekintsünk csak be saját életünkbe, hogy az alázat testvérével, a szelídséggel valóban jó barátságban vagyunk-e? Úgy általában, a mindennapi életben, a körülöttünk zajló világban hogyan fogadjuk a személyünkre ható támadásokat és kihívásokat? Észrevehetjük, hogy bizonyos nyugtalankodás és háborgás azért előfordul bennünk. Különösen akkor, amikor valami nagyon érzékenyen érint minket. Ebből rádöbbenhetünk, ha őszinték vagyunk és tárgyilagosan vizsgálódunk, hogy a mi énünknek van egy felségterülete, ahová másokat nem engedünk be, illetve, ha itt bántás ér bennünket, akkor visszavágunk! Ez azért van, mert nem merjük igazán a szeretet által föladni magunkat, félünk és féltjük önállóságunkat!
Ha jól szemügyre vesszük mindennapjainkat és az Úr Jézus alázatához viszonyítjuk eljárásainkat, akkor rájövünk, hogy amit mi alázatnak tartunk, az igazából nem alázat. Jóllehet a mi belső életszintünknek még megfelelhet, de az Úr mércéje szerint abban még van háborgás, nyugtalankodás. Az Úr a mi alázatunkkal nem tudta volna elfogadni a kereszt szörnyű terheit. A mi énünknek van felség területe, Jézusnak nem volt ilyen énje, Ő mindnyájunkat magához vont a kereszten, még az ellenségeit is, és szenvedéseivel és halálával fizette ki Atyjának bűneink adósságát, úgy ahogyan ezt a törvény igazsága megkövetelte! Mindezeken jó önmagunkban elgondolkodnunk azért, hogy a magunk alázata által el ne higgyük magunkat, hanem az Úr Jézus alázatára tekintve növekedhessünk a ránk eső terhek elfogadásában.