Az Ige ezt írja: „Az állhatatlanokat gyűlölöm, de a te törvényedet szeretem.” (Zsolt.119,113.). Az állhatatlan szót egyébként más fordításokban említik kétszínű és megosztott szívű állapotnak is. Mindenesetre egy olyan belső állapotról van szó, amikor valaki se önmagán belül, se mások felé nem egyértelmű. Mondhatnánk úgy is, hogy nem igazán vált meggyőződésévé az, amit vall, ezért megosztottság van benne és kétszínűen viselkedik. Egy ilyen belső állapotból pedig következik az állhatatlanság.
„A Laodíceai gyülekezet angyalának írt levélben is ezt találhatjuk: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel. 3,15-16.)
Ezek után magunk felé is fordíthatjuk a szót: meggyőződéssel követjük-e a Krisztust? Beszélünk Krisztussal együtt történő halálról, óemberünk Vele együtt történő eltemetéséről, és egy olyan új emberi állapotban való feltámadásról, amikor a másokat a halálból is mentő Krisztus törvényét cselekedjük. De így is járunk el?
Gondolkodjunk el azon, hogy mit szégyellünk. Azt szégyelljük-e, hogy nem tudtunk alázatosak lenni, hibáinkat beismerők, másoktól bocsánatot kérők és magunkat másokért adók, vagy azt, hogy mások is fölismerték hibáinkat, megsérült óemberünk tekintélye?
Az önvizsgálatot végezhetjük olyan szempont szerint is, hogy mi természetes számunkra. Az természetes-e számunkra, hogy a bűnösségnek az árnyékát is elhárítsuk magunkról és azt másra vetítsük ki, vagy a Krisztus példája a természetes: a másokra eső vádat magunkra vevés? Mert mit mond az Ige? „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jak. 4,17).
Mivel az Isten Fia tudta azt a jót tenni, hogy megváltson bennünket, tette is azt. Ő hozzánk nem az ítélet oldaláról közeledett, hanem a mentés oldaláról! Az ítéletben kárhoztatás van, a krisztusi mentésben pedig a bűnök súlya alól való fölmentés. Ő inkább szenvedett és életét is adta értünk, minthogy kárhoztasson bennünket olyanért, aminek a betöltésére képtelenek vagyunk.
Nekünk, Krisztust követőknek figyelembe kell vennünk, hogy e földön csak tartózkodunk, mert nem akarja még az Úr, hogy ki legyünk véve ebből a világból, de Krisztussal együtt már a mennyben élünk. Mert két térben történnek a dolgok. Az egyik tér a vádolás és kárhoztatás tere, amelyben a pokolra előkészítés történik, viszont a másik tér a Krisztus mentő Szeretetének tere, amelyben a mennybe segítés munkája folyik. Mi melyik térben élünk? A világ szelleme alatti térben, vagy a Krisztus Szelleme alatti térben?
Aki igazán hisz Krisztus megváltói munkájában, az Krisztussal szövetkezve halálba viszi a hiúságokban élő énjét, viszont az, aki ezt csak kívülről vizsgálódva hiszi, nem fog tudni elválni énjétől, hanem megkeményedik abban! Ő nem tudja eltűrni, ha az óemberének a jogát bárki is megsérti. Az ilyen ember menthetetlen, mert az Úr munkálódik ugyan érte, de ha látja, hogy mégis hitetlen marad, akkor őt a hitetlenségéért letöri a szelíd olajfáról.
Van okunk tehát a félelemre! Az igaz ugyan, hogy Krisztus szintjén nem tudunk másokat menteni, de az is igaz, hogy a két térben egyszerre nem élhetünk, mert egyszerre két urat nem szolgálhatunk. Törekednünk kell azért arra, hogy a Krisztus követésében egyértelmű legyen az életünk. Lássuk be mindnyájan, hogy fél lábbal még a „Romlás városában” vagyunk. De ne nyugodjunk meg azon, hogy más is, mert a példa mutatja: aki nem jött ki Sodómából, az benne veszett és aki csak visszatekintett is rá, úton veszett! Kell tehát, hogy egyértelmű legyen a szívünk, ne a kétféle életforma között ingadozó, azaz állhatatlan, mert ezt az Úr nem szenvedi el bennünk!