A belső nagypéntektől húsvétig

A bajainkba mintegy begubózva vagyunk néha, vagy időnként gyakran is. Bármennyire rossz képet fest is ez kifelé, de befelé jó. Olyan ez, mintegy szellemi méhen belüli élet. Tudattalan állapot ez, amikor is bennünk mindent Isten határoz meg. És mi várjuk mit ad a Jóság. Állapotaink sötétségének színén az Úr Szelleme lebeg (1 Móz.1,1). És ez olyan jó!

Alvó állapot ez, várjuk a fölébredést, a teremtést. Amíg még ez nincs, beburkolózva vagyunk Isten szeretetébe és várjuk azt a teljesebb állapotot, amikor bajaink fölé kerülhetünk. Körülfonjuk magunkat a Fentről származó hit, szeretet és remény fonalával, ezért könnyebben tudhatunk tűrni. Csakhogy nagy belső küzdelem után juthatunk ilyen állapotba. Kezdetben még tudatunk nagyon számol és mérlegel és ösztöneink pedig erősen tiltakoznak a ránk jövő rosszal szemben. A Szellem és szellemünk összekapcsolódva azonban munkálódik, sőt erősen küzd és harcol mindaddig, míg talpaink alá nem kerülnek a kereszt ellen tiltakozó gondolataink és ösztöneink.

Mi ezeket az állapotokat a magunk kicsiny világában éljük át. De lássunk fényesebb és csodálatosabb példákat is! Amikor az Úr Jézusra a Jordánnál a Szent Szellem leszállt, akkor ez a Szellem nem tűrhette el, hogy az emberi test a Sátán hatalmához van kötve. Gyorsan ment a pusztába, a testet böjt alá fogta és megsanyargatta, hogy a test neki teljesen engedjen. Jézus a test minden tiltakozását talpa alá vetette. Ezt a Sátán hamar észrevette és ment visszanyerni a testen való hatalmát. Ezért először a testet akarta féltetni az Úr Jézussal, mert ha ezt teszi, akkor visszatér Jézusban is a szellemi léttel szemben a test elsősége. Jól tudjuk, ezzel szemben az Úr Jézus a mennyei Atyától származó szellemi táplálékról szólt és a további kísértésekben is a belső élet igazsága mellett tartott ki. Végül elűzte a Sátánt. Ezzel az Őt körülvevő nyomasztó, de gyümölcsöző burok felpattant és a mennyei angyalok jöttek szolgálni neki!

Vegyünk egy másik fényes példát is, Saulus példáját. Őt a Damaszkuszi úton mennyei fény vette körül és ebből a fényből maga Jézus szólt hozzá. A nagy fény egy időre megvakította és ez a sötétség burka vette körül. Ebben a sötétség burkában minden eddigi Jézus ellen tiltakozása és ösztöneinek lázongása lebénult és nehéz teherré vált számára! A szívébe fogadott és őrzött mennyei fény állandóan arra ösztönözte a saját igen megterhesedett lelkiismeretével együtt, hogy minél hamarabb megszabadulhasson előző életének minden terhétől. De rengeteg, még el nem szakított szál kötötte és fogta régi életéhez, amit elszakítani akart, ám az erősen kapaszkodott bele. Három nap és éjjel étlen szomjan küzdött e sötétség burkán belül Istenhez forróan könyörögve, míg az Úr ránézett: küldte hozzá prófétáját és a Szent Szellemet kitöltötte rá! Ezután a sötétség burka felpattant és szemeiről halpikkelyeként hullott le a hályog!

Bennünk mekkora az Istentől való fény és Szellem, amely el nem viselheti a testi állapot elsőségét? Mennyire ad ránk sötét burkot az a tudat és érzet, hogyha gondolataink és ösztöneink most még lázonghatnak a belső élet elsőségével szemben? Vagy egyáltalán akarjuk igazán, hogy talpaink alá kerüljenek a bennünk való engedetlenségnek alapot adó énünkből és ösztöneinkből származó törekvések? Van-e átlátó- és küzdőképességünk és önmagunkat nem sajnálás, emberileg nem féltés ahhoz, hogy a belső harcunkat igazán megvívjuk? Ha van, akkor sötét burok fog körülvenni bennünket, mintegy szellemi anyaméh és ebben a burokban megtörténik a megfeszített Krisztussal való egyesülés. Saulus számára ez volt az az állapot, amikor nyert világosságot és a régi életében meghaltként eltemetkezhetett Krisztussal együtt a keresztség vizében.

Ezt az utat követve juthatunk belsőleg nagypéntektől húsvétig, sőt életünk sok-sok nagypéntekjétől, sok-sok húsvétjáig. Pál apostol erről a belső állapotról ezt írja: „Naponként a halállal nézünk szembe, oly igaz ez, testvéreim, mint a veletek való dicsekvésem a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efézusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” (1Kor.15,31-32).