A Szentírás szól az örök életen belüli örök korok korairól, tehát olyan korszakokról, amelyek különböznek az előzőektől, és valami olyan újat hoznak magukkal, amik még eddig nem voltak.
Az ádámi ember teremtésének korszakai
Önmagunkon belül is fölismerhetünk ilyen korszakokat, amiket személyre vonatkozó korszakoknak mondhatunk. A méhen belüli élettől kezdve egészen a felnőtt korig tapasztalhatjuk, hogy szervezetünkön belül ugrásszerű testi és szellemi változások jönnek létre. Jób is és Dávid is szólt a méhen belüli teremtésről (Jób. 31,15; Zsolt. 139,13-16). A teremtés bennünk levő parancsai állnak a bennünket formáló változásaink mögött, hogy egész lényünket kiteljesedetté tegyék. E belső parancsok Isten parancsai.
A jó és rossz tudásának korszaka
A teremtés parancsain kívül azonban vannak bennünk másféle parancsok is! A jó és rossz tudás fájáról való gyümölcsvétel után ugyanis a szellemi testben élő angyalok törvényei is parancsok formájában jelennek meg bennünk. E parancsok mögött azonban nem jelenik meg bennünk Isten teremtő hatalma, hanem ezek betöltésének terhe ránk esik úgy, mint az angyalokra is. A szellemi testben élő angyalok ennek terhét föl tudják venni, de mi nem, számunkra ezért halálosak. A törvény parancsainak betöltéséhez még akaratunk lehet, de a kivitelezésükhöz szükséges erő nincs bennünk.
A jó és a rossz tudás parancsai olyan életet akarnak bennünk kiteljesíteni, amire mi emberek nem lettünk teremtve. Ezért ezek a parancsok halálra verő jégesőként hatnak ránk. Mivel pedig, ha engedetlenségből is, de fölvettük magunkra ezt a törvényt, ezért nem térhetünk ki előle. Emiatt, ha követelő parancsainak nem engedelmeskedünk, az ránk nézve bűnnek számít, aminek pedig büntetése is van: a halál. Ezek után azt tapasztalhatjuk magunkban, hogy a törvény állandóan parancsol és mi állandóan nem tudunk annak teljes mélysége szerint megfelelni és ezért állandóan növekszik rajtunk a halálnak a súlya! Az állandó parancs nem teljesítés arra mutat, hogy a bűn folyamatossá, azaz törvénnyé lett rajtunk, a bűn miatti állandó kárhoztatás pedig azt mutatja, hogy a halál is törvénnyé lett rajtunk!
Mózesi törvény korszaka
A mózesi törvény Isten első szövetséges népére, a zsidókra vonatkozik. Ez is angyal szintű törvény, emiatt ennek sem tud megfelelni az ember. A megfelelni nem tudás miatt pedig a bűn és halál törvénye továbbra is megmarad az emberen. Sőt, még föl is fokozódik: az ember lelkiismeretét is kárhoztatják, mert ezeket a parancsokat már Isten küldte! Tehát a mózesi törvény nemcsak a testet kárhoztatja csak, hanem már a lelkiismeretet is! Isten azonban gondolt az emberre, ezért a mózesi törvényt az emberi állapotokhoz igazította. Van benne például bűnért való áldozatra is lehetőség.
A kegyelem korszaka
Eljött azonban megmentésünkért az Isten Fia az Úr Jézus Krisztus személyében, aki a törvény alá adta magát, hogy amit mi nem tudtunk betölteni, azt az Ő testében betöltse helyettünk Az Őbenne levő Élet Szellemének törvénye által ezt be is töltötte, ezért az Ő testén belül létrejött a törvénynek megfelelés. A törvénynek megfelelés által pedig megszűnt a bűn törvénye, a bűn törvényének megszűnése által pedig a törvény halálra kárhoztatása is megszűnt! Az Úr Jézus esetében azonban, amikor a törvény alá adásról szólunk, akkor a mózesi törvény alá adásról van szó. Ő Isten Bárányaként – a mózesi törvény által nyújtott lehetőség alapján – az áldozati bárányra vonatkozó követelményeket magára vette.
Miért volt pedig szükség arra, hogy Isten Fia értünk áldozza föl magát, amikor a törvény már biztosította a bűnért való áldozatot? Azért, mert az állatok vére az embert csak a testi életére nézve tisztíthatta meg, lelkiismeretében nem. Csak az Úr Jézus volt képes arra, hogy Isten igazságát teljes mértékben képviselhesse és Atyjához teljes engedelmességet is tudjon tanúsítani. Ezért joggal hihetjük, hogy minden bűnünkért kifizette a váltságdíjat, aminek pedig hitbeli tudata jó lelkiismeretet adhat számunkra Isten előtt.
Az új ember szellemi korszakai
Az Úr Jézus a kereszten betöltötte a törvényt és önmagában teremtett egy új embert a Benne levő Élet Szellemének a törvénye által. Ez a tény azt jelenti, hogy mindazokban, akik Jézus Krisztuson belül vannak, az Élet Szellemének törvénye eltörli a bűn és halál törvényét! És még azt is jelenti, hogy a bűn miatti pusztulás korszakai után egy új szellemi korszak kezdődik Benne számunkra. Ezért ahogyan a bűn alatti ember a tehetetlensége és a rossztól való vezéreltsége által egyre nagyobb halál mélységekbe zuhan, úgy ezzel szemben a Krisztusban élő ember számára pedig lehetőség nyílik, hogy az új teremtés által egyre magasabb szinteket érhessen el!
Ezek a magasabb szintek újabb és újabb személyes szellemi korszakok. Amikor egy magasabb szintet elérünk, akkor örülünk és boldogok vagyunk és az Úrnak szívből adunk hálákat érte. Ám, amikor úgy érezzük, hogy megállapodtunk ott és birtokoljuk is azt a szintet, akkor az Úr ránk enged egy olyan kísértést, ami szinte majd összeroppant bennünket. Ez egy kritikus pont, ahol össze is roppanhat hitünk, de győzhet is. Csak akkor győzhetünk, ha nagyon nyitottak vagyunk Isten felé a Benne való minden újra és Őt nagyon keresők is vagyunk, aminek érdekében képesek vagyunk igen kritikusan átvizsgálni magunkat, és közben tudjuk fogni erősen az Úr Jézus kezét is. Ezek után, – amit jákóbi küzdésnek is mondhatunk – az Úr kinyitja számunkra az ajtót és egy újabb, és még teljesebb minőségű állapotba emel bennünket. Így készít bennünket az Úr az Ő országára.
Az eltávozó Szeretet korszaka
Isten Szeretet. Krisztus Őt, a Szeretetet közölte meg velünk, amikor Benne megkeresztelkedtünk. Az eltávozó Szeretet korszaka akkor következik be egy közösség életében, amikor a Krisztusban való belső életet egyre inkább fölváltja az emberi én által vezérelt ész szerinti mérlegelés. Ebben az állapotban is akarhatja valaki a jót, de nem tudja megtalálni, sem az Úr kezét, sem egymásét. A szeretet megfoghatatlanná, megragadhatatlanná válik számára és elillan az. Vegyük figyelembe: Krisztus Önmagát áldozva szerzett békességet Isten és ember között, nekünk is áldoznunk kell magunkat egymásért, hogy a fentről való Szeretet megmaradhasson köztünk. Az énünk azt állítja, hogy mi mindent megtettünk a másikért, de a testvérünkre hiába várunk, ő nem adja meg nekünk, amit már nagyon várnánk tőle. Ez azonban önbecsapás. Nagyon áldatlan korszak ez, mert az ördög szabadon pusztít, mert nincs már meg a Krisztusban való keresztségen belüli szüntelen áldozat és az abból kiszármazó feltámasztó erők sem. Emiatt teljesen elveszik az egymás közötti békesség, de a személyes belső békesség is.
Ebben a korszakban a tévelygés ereje alá kerülnek a hívők. Mindenki úgy látja, hogy az áldatlan állapotokat a másik fél okozta, mert a Krisztusban való igazság szeretete hiányzik a szívükből. A Krisztusban való kegyelem igazságát nem értik, hanem csak a törvény kárhoztató igazságát. Nem tudják önmaguknak mondani: ha én a Krisztus halálával való egyesülésen keresztül nyerhettem a kegyelmet és támadhattam föl egy új életre, akkor miért akarok visszamenni ahhoz a törvényhez, amiből Krisztus halála által szabadított ki? Nincs belső értés afelől, hogy csak a Krisztusban való halálunkat megtartva juthatunk minden bajból feltámadásra!
A szüntelen való áldozat megszűnése miatt a szeretet elillan a szívekből. Krisztust is a törvény oldaláról vizsgálják, vagy a bűnös világi szintű szereteten keresztül. Ebben az állapotban a gyülekezeti tagok templomban dicsekvő farizeusokká lesznek és magukat mások fölé emelőkké, pedig az általuk megvetetteket magukhoz kellene ölelniük! De hogyan? Erre nincs tudomány és szívérzés sem egy ilyen forrongó állapotban! A problémamegoldást a templomba imádkozó vámszedő példája kínálja. Ha mélyen magunkba szállva elgondolkodunk szeretetbeli fogyatékosságainkon, akkor rádöbbenünk, hogyha minden jó igyekvésünk mellett is számonkérésre fogna bennünket az Úr: nem állhatnánk meg előtte, a pokol lenne a részünk! Meg kell látnunk: mi mindnyájan ebben a sorsközösségben élünk. Ha rágondolunk, hogy Krisztus nélkül, a magunk jósága és igazsága alapján mi is elveszünk, akkor rájövünk, hogy egymást nem kárhoztatnunk kell, hanem a megfeszített Krisztussal egyesülve könyörögnünk kell magunkért is és egymásért is. Ha ezt nem tesszük, akkor a harag edényei vagyunk és nem a kegyelem edényei. Ha ugyanis egymást kárhoztatjuk, akkor a másokat vádoló Sátánhoz tartozunk, akinek fejét megtörte az Úr a kereszten. Ha viszont kívánunk a kegyelem edényei lenni és mások terhét keresztünkké tenni, még a harag edényeiként viselkedőkét is, akkor az Úr megtisztít bennünket és kegyelem edényeként tart számon bennünket. Csakhogy még időben kell belátásra jutnunk!
A megfeszített Krisztussal való egyesülés alapján való problémamegoldást azonban sokan nem értik meg, pedig egy hívő embernek nagyon is értenie kellene ezt az igei bizonyságot: „Mert a keresztről való tudomány bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek hatalma.” (1 Kor. 1,18) . A lehető legtermészetesebbnek kell ugyanis tartanunk azt, hogy Krisztus testén belül nyerhetünk csak életet és győzelmet, mivel abban tört meg az ördög-kígyó hatalma, és született meg az új ember (Ef.2,15.). Oda azonban csak az Úrral egyesítő lelkiismereti keresztségen át juthatunk!
A szenthely szabadításának korszaka
Szenthely a hívők szíve és egész teste, és szenthely a szentek közössége. Kijelenthetjük, ha egy közösségben vannak olyanok, akik valóban hisznek Krisztus szeretetének hatalmában és hajlandók békésen eltűrni a rágalmakat és építeni a jót, akkor ott még az erős viszály alkalmával is meg fog jelenni a Krisztustól való Szeretet olyannyira, hogy ezt még a nagyon ellenkezők is megtapasztalják és képtelenek lesznek kivonni magukat hatása alól. Ha ugyanis visszatér a keresztségünk szerinti élet, a Krisztusban való szüntelen áldozat, akkor Isten hatalma alatt a bűn összeroppan.
Miért is roppan össze a bűn? Azért, mert krisztusi alapon be lehet bizonyítani a bűnösséget. Amíg a mózesi törvény azt mondja: ne tedd ezt, vagy azt, addig Krisztus törvénye azt mondja: cselekedjétek a jót, vegyétek föl egymás terhét. A mózesi törvény vádolása alól kibújhat a hamis hívő a Krisztusi irgalmasság hangoztatásával, de Krisztus törvénye nem hagyja vádolás nélkül azt, aki lévita és pap módjára ott hagyja a bajban levő felebarátját, mert csak a maga önös érdeke fontos számára. Jézus példájából következő Krisztus törvénye elevenné teszi a lelkiismeretet és a szeretetlenséget megítéli. Ha pedig a szeretetlenség megítélés alá kerül a hívők közösségében, akkor a szeretet sem fog elfogyni közöttük!