Kegyelem az, ha számunkra olyan nagyon lényegeset kapunk meg, amire érdemesek nem voltunk, és magunk erejéből soha nem érhettük volna el. Isten kegyelme Krisztusban ilyen kegyelem.
E kegyelem által Isten Krisztus érdeméért megbocsátja bűneinket, sőt egész életünk is az Ő kegyelme alá kerül. Ez azt jelenti, hogy Isten áldása alatt folyik életünk (Fil. 1,6) és minden velünk történő esemény hasznunkra lesz (Róm. 8,28), még a ballépéseink is! A nem akaratlagos és tévedésből való bűneink ugyanis mélyítik Isten hozzánk való kegyelmét, mert a bűnnel és halállal szemben Isten kegyelme uralkodik Krisztusban (Róm. 5,12-21). Viszont azért nem tehetünk rosszat, hogy Isten kegyeleme nagyobb legyen rajtunk, mert ha tudatosan teszünk rosszat, akkor saját magunk adtuk önmagunkat a bűn hatalma alá való szolgaságra (Róm. 6,1-2; 2 Pét. 2,19)!
Nem mondhatjuk azonban az előző gondolatok alapján azt, hogy a tévedésből elkövetett rosszból feltétlenül jó fog származni! A templomban imádkozó vámszedő esetéből kiindulva ugyanis nem következtethetünk arra, hogy minden vámszedő megigazulásra jutott! Azt sem mondhatjuk, hogy a kegyelmi élet megnyerése után Isten csak a kisebb bűnöket bocsátja meg, a nagyobbakat már nem. Isten megbocsátotta Dávid Betsabéval való vétkezését is, viszont a látszólag kisebb bűnt tevő Saul királyt elvetette az Ő parancsának nem teljesítéséért. Mi tette ennyire súlyossá Saul bűnét? Az, hogy Saul belülről már nem volt vezérelhető, mivel merte magát Isten parancsától függetleníteni. Viszont Dávidnak miért bocsátott meg Isten? Azért, mert a bűnét ráolvasó prófétára nem támadott rá, nem mentegette magát, hanem teljes mélységben elismerte bűnösségét és ennek mélysége szerint gyötörte is magát Isten előtt. Ezzel igazolta, hogy a belülről való vezérelhetősége megmaradt, mert teljes mértékben Isten igazsága és akarata alá adta magát.
Az Úr Jézus úgy tanított, hogy azt a kezet, lábat, vagy szemet, amely megbotránkoztat bennünket, távolítsuk el testünkből, mert jobb nekünk ezek nélkül az életre mennünk, mint ép testtel a gyötrelem helyére (Márk. 9,43-50)! A botránkoztató tagjaink eltávolítását azonban nem szó szerint kell értelmeznünk, hanem szellem szerint, vagyis azzal belső közösséget nem vállalás által! De miképpen botránkoztat meg valakit a testének a tagjai? Úgy, hogyha valami Krisztussal szemben álló megkeményedés létrejön benne, és ennek hatására képtelen lesz lábát elvonni a bűn útján való járástól, kezeit a bűn cselekvésétől és szemét pedig a bűnből való nyereségek és gyönyörök igézetétől. Ezek a Krisztussal szemben álló keménységek a bűn irányítása alatt állnak. Olyanok, mint a testben való rák, amelyek kivonják magukat a test vezérlete alól. Dávidot is egy ilyen szellemi rák hajtotta bele a bűnbe. Ő azonban ezt a bűnt teljes mélységéig kárhoztatta magában és bánkódott miatta Isten előtt, és kérte, hogy teremtsen benne tiszta szívet (51. zsoltár). A vétekkel szemben való állása és az Úrhoz való ragaszkodása folytán megnyerte az Úrtól, hogy kivágja belőle ezt a szellemi rákot és kegyelméből adjon neki tiszta szívet.
Mindezek mutatják, hogy mennyire vigyáznunk kell a szívünkre, és ennek érdekében milyen erős harcot kell folytatnunk a bűn szellemével szemben. Hiszen ahogyan a nagyon kicsiny, de kezeletlen rákos sejtek is elburjánozva megölhetik az embert, úgy az Úr törvénye és ítélete alá nem adott idegen szelleműség is megölheti a Krisztusból született belső embert!