Krisztus nem ingadozott a farizeusok és szadduceusok között, mert az egyik hitetlensége miatt világkövető volt, a másik pedig az Isten parancsával szemben álló emberi kigondolások hagyományait követő. Az Úr pedig azért jött, hogy a mennyei Atyját ábrázolja ki az emberek között, mert tudta, hogy az embert nem lehet megmenteni világi bölcsességgel vagy szépen járással, sem pedig ezek lelkületéből származó erkölccsel. A mai gyülekezetek viszont ingadoznak a világhoz és a hagyományhoz való igazodás között. Pedig Krisztust követve az Ő Szellemi hatalmának útján kellene járniuk! A felmerülő gondjaikat és bajaikat csak így tudnák megoldani!
Gondoljuk csak végig a gyülekezetek kezdetének és alakulásának útját! Először is minden gyülekezet életében van egy hitalap és a hitalapot kivitelezési mód. A hitalap kifejezi a gyülekezet Krisztusba vetett hitét, Hozzá kapcsolódásának a feltételeit és azt a szellemi és gyakorlati szintet, amelyet minden tagtól elvár. A hitalapot kivitelezési mód pedig kifejezi, hogy a bűnbe estet, hogyan kell kimenteni, illetve, ha szükséges büntetni, valamint azt is, hogy az istentiszteleteket és a különböző tennivalókat hogyan kell végezni.
Később azonban törés szokott bekövetkezni a gyülekezetek életében, mert nem tudják érvényre juttatni a kezdeti hitalapot. Ennek a tehetetlenségnek fő oka az, hogy kezdetben sem volt igazán Krisztusra alapozva a gyülekezet, vagy pedig az, hogy a jó alapról letértek, mert az Úrhoz és egymáshoz hűtlenné és szeretetlenné váltak. Amikor pedig ez az állapot bekövetkezik, akkor gépiessé és szokás alapúvá válik a belső életük. Innentől kezdve beindul a gyülekezetben a belső erjedés és bomlás.
Egyre többen lesznek azok, akik nem érzik jól magukat a gyülekezetben, mert nem kapják meg hitük és belső életük táplálását. Nem mennek ugyan el, de már kifelé tekingetnek, világi szokásokat vesznek föl, és onnan várnak jókat. A gyülekezet, amikor látja, hogy idegen szellem jött be általuk a gyülekezetbe, akkor nem ismeri föl a saját hűtlenségét és szeretetlenségét, hanem csak a világ felé tekingetőkben látja a hibát. E vakság miatt már nem úgy tekint rájuk, mint testvérekre, hanem mint ellenségekre, és emiatt beindítja velük szemben az „ellenanyag” termelést. Vagyis, velük szemben való indulatból kárhoztató törvényeket készít számukra. A világ felé tekintők sem lesznek azonban tétlenek, mert ők is fokozzák az ellenbizonyságaikat és durvaságaikat. Emiatt a gyülekezet két részre válik: egy világiasra és egy hagyománykövetőre.
Nem mondhatjuk azonban azt, hogy csak egy lelkileg süllyedőben levő gyülekezetben vannak kifelé tekingetők. Az apostolok idejében is voltak ilyenek, sőt itt e földön levő Úr Jézust is sokan elhagyták, de ők nem a szellemi táplálék hiány miatt tekingettek másfelé, hanem ők az Úr szeretete ellenére is hűtlenekké lettek. Az apostolok sem a személyek ellen hoztak törvényeket, hanem inkább dajkálódó szeretettel a Krisztusban való belső élet igazságából kiindulva tettek bizonyságot az idegen szellemmel szemben. Ez olyan szellemi táplálék volt, amely megmenthette a vétkezők lelkét, viszont volt erő benne ahhoz, hogy eltávolítsa azokat, akik megkeményítették szívüket.
Az ő példájukból azt is láthatjuk, hogy a Krisztusra épített gyülekezet jó alapon áll és nem omol össze, ha eljönnek a szelek, viharok és az árvíz! Mi adja pedig a Krisztusra épített gyülekezetnek ezt az állandóságot? Az Isten Krisztusban megnyilvánuló bőséges kegyelme! Ebben részesíti az Úr mindazokat, akik valóban a Benne való keresztségük szerint élnek.
Mit értsünk azonban keresztség szerinti élet alatt? Azt, hogy akik Krisztusban már megkeresztelkedtünk az Evangélium igazsága szerint, nekünk az ádámi emberünk vonatkozásában állandóan a megfeszített Krisztusban kell élnünk! Pál apostol is a naponkénti meghalásáról tesz bizonyságot (1Kor.15,31.). Aki ezt nem teszi, annak nincs Krisztusból való új embere. Ahogyan az Úr Jézus ádámi embere a kereszten haladt a halál felé, úgy teremtette Önmagában e halállal szemben hatalmas Isten Szellemének tusakodása által az örökkévalóságra az új embert (Ef.2,14-15.). Ha mi is Krisztus Testének tagjai vagyunk valóban, akkor mi is ott vagyunk az Úr Testében és kegyelemből részesülünk az Ő hatalmas Teremtő Szellemének erejében! Ez biztosítja új emberünk számára, hogy az ádámi emberünkben megjelenő kísértések és próbák fölé kerülhessünk.
Nem könnyű azonban a megfeszített Krisztusba bejutni és Benne meg is maradni! Amíg ugyanis van az Úr akaratával szemben saját akaratunk, nem tudjuk szeretni az ellenségünket, nem tudunk lemondani bűnös vágyainkról, földi célokért küzdünk, nem tudjuk rémülten menteni a bűnbe fuldokló testvérünket, hanem inkább még kárhoztatjuk, addig az ó emberünk még él! Ha pedig él, akkor nem lehet a megfeszített Krisztus Testén belül és nem juthat hozzá a mennyei teremtő erőkhöz!
Látnunk kell, hogy mindazoknak elsorvad a belső élete, akik nem a megfeszített Krisztussal való egységre törekednek, hanem hagyományt követnek, vagy a világra tekingetnek. Az Úr Jézus nem ment bele ilyen hiába való tevékenységekbe, hanem inkább ütköztette a régit az újjal: szombat nap gyógyított, evés előtt nem tette meg a szertartásos kézmosást, stb. Ezzel is föl akarta hívni a figyelmüket arra, hogy a törvény által nem lehet megigazulni, hanem csak Isten kegyelme által. Mondta is nekik:
„Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” (Mt. 9,13)
Ha belátjuk, hogy milyen hitvány és tehetetlen tud lenni a húsban levő ember, azaz mi, akkor az Úr könyörülni fog rajtunk, ha kérjük. A bajt ránk mindig a saját kevély ítéleteink és magatartásunk hozzák, mert akkor a magunkat túlértékelés szerint mérlegelünk és cselekszünk. Ha azonban gyengeségeinket figyelembe vesszük, és ahhoz viszonyítva munkálódunk, akkor az Úr megcselekszi bennünk azt, amit mi nem tudunk!
Különösen akkor segít, ha mi is ilyen irgalmasan viszonyulunk másokhoz. Végül is világossá kell tennünk magunk és mások előtt is: nem viszonyíthatunk a Krisztus nélküli utakhoz. Azzal ugyanis nem lesz jó a világiasan járó, mert nem olyan, mint a hagyománykövető, és a hagyománykövető sem lesz jobb, ha nem olyan, mint a világias hívő. Nekünk Krisztushoz kell viszonyítanunk, mivel a benne való keresztségünk is a Hozzá viszonyítás alapján jött létre. Akik így hisznek és élnek, azoknak a Krisztus a mérce és nem saját maguk, vagy mások. Viszont, akik magukhoz vagy másokhoz viszonyítanak, azok Krisztussal szembefordulva bálványokat követnek.