Az ábrahámi hit Isten mindenhatóságába vetett hitet jelent és ehhez való engedelmes alkalmazkodást. Aki ilyen, az feltétlenül bízik abban, hogy Isten gondot fog viselni róla gondjai, bajai és jóra törekvései között akkor is, ha őneki nincs is hatalmában a dolgokat jó irányba fordítani. Az ember megmentése nem történhetett volna meg, ha előzőleg Ábrahám nem tud ilyen hit-bizalommal Isten felé fordulni. Ő ugyanis azzal, hogy Isten ígéreteit hittel tudta fogadni, alapot és okot adott arra, hogy az Isten Fia megváltóként eljöjjön erre a földre.
Ma is vannak, akik látszólag Isten mindenhatóságába bíznak, mert azt mondják, hogy Jézus mindent megtett helyettünk is, de valójában ők nem hisznek Istenben. Ők képtelenek arra, hogy megvárják Isten szabadítását, nagyon is a saját erejüket és képességüket használják föl, hogy minél jobban tudjanak helyezkedni ebben a világban!
Ezekkel az emberekkel nincs az Isten titka. De azokkal sem, akik belső munkájukért fizetést várnak! Ők ugyanis csak annyi életlehetőséget kaphatnak Istentől amennyire a törvényt betöltik. Ez az életlehetőség azonban rendkívül szűkös, mert a saját munkájukért járó fizetés a bűn halálából való kijövésükhöz nem elég. A törvény tevésükkel csak a pillanatnyi földi lehetőségekhez juthatnak hozzá.
Világosan látnunk kell, hogy nem célravezető olyanból jót remélni és abban hinni, amiért nem küzdünk, de a saját teljesítményre való törekvés és abban bízás sem vezet a célhoz, sőt a kettő ötvözete sem! Az ábrahámi hit ezektől a megoldási próbálkozásoktól különböző, tehát egészen más világot tár elénk: az Isten világát. Isten és az Ő Fia sem csak várta a jó létrejöttét, hanem létrehozta azt! És mindezt nem fizetségért tette, mert ki is fizethetett volna meg Neki ezért?
Az Úr Jézus – nem sokkal halála előtt – így szólt tanítványaihoz:
„Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn. 15,14-15)
Az Úr azért mondhatta ezeket a szavakat tanítványainak, mert velük szellemileg egy családiasan baráti viszonyba került. Miképpen? Úgy, hogy megosztotta velük az Atyjától hallottakat! Ez az Isten és ember közötti viszony az ember megváltásának az alapját képezi. Ennek a kapcsolatnak a lényege pedig az, hogy Isten nem kívülről, a Kőtáblákról parancsol már az embernek, hanem az ember szívének belsejéből. Isten e belső viszonyon keresztül ugyanis már az emberen belül van!
Ebben a bensőséges viszonyban Isten csodálatosan mindig új világa tárul az ember élé. És ebben van az örök élet, mert Isten világa mindig új! Amíg az ember világán belül mindeneket a törvények igazgatnak, addig Isten világán belül a teremtés folyik! Ez azért van így, mert a törvények arra szolgálnak, hogy megítéljék a bűnt, és a gonoszoktól megvédjék az Isten által teremtetteket, a teremtés pedig azért van, hogy teljesen újat adjon azzal szemben, ami a bűn miatt óvá lett. Ez a bűn miatti óvá levés pedig azért jöhet létre, mert Isten szabad akaratot adott teremtményeinek, és így azoknak lehetőségük van arra, hogy önmagukon belül a teremtést rombolják és másokat is ezzel a bűnnel megkísértsenek. Ebben is azonban Isten teremtésének tökéletessége mutatkozik meg, mert az Istentől elszakadó a bűne által önmaga alatt vágja a fát, azaz kiejti magát a teremtésen keresztül kapott életből.
Az előző gondolatokból fölismerhetjük azt is, hogy a bűnt cselekvő nem csak a saját lehetőségeit rontja a teremtés megrontása által, hanem azokét is, akik vétlenek ebben a dologban! A bűn tőlük is elveszi Isten élet-levegőjét. Olyan állapot ez, mint amikor egy magasan szálló repülőgépen belül valaki kirobbantja a gép oldalát, és emiatt az egész kabinból kiszökken a levegő mások vesztére is! Mi teremtmények is ilyen állapotban és viszonyban vagyunk egymással, mintha mindnyájan egy szellemi repülőgépen utaznánk! Ezért, aki bűnt cselekszik, mindenkinek árt és aki pedig szeret, mindenkinek a javát szolgálja! Mivel pedig nem vagyunk egymástól függetlenek, ezért ebből következik, hogy egy egységet alkotunk Isten teremtésén belül.
Amikor tehát az Úr barátainak nevezte tanítványait, akkor ezzel egy törvény fölötti rendbe helyezte bele őket! Ennek a törvény fölötti rendnek pedig az a lényege, hogy a gonoszt a jóval ellensúlyozzuk és győzzük le! Ezt pedig csak akkor tehetjük, ha Isten mindenhatóságában hiszünk, mint Ábrahám.
Ebben a törvény fölötti világban a bűnnek nincs ereje, mert Isten Szeretetének Hatalma ellensúlyozza azt! Ábrahám ezért vihette fiát, Izsákot Isten parancsára a hegyen való föláldozásra, mert emberi reménység fölött hihette, hogy Isten a halálból is föltámaszthatja azt! Ábrahám világosan látta azt, hogy Istennek hatalma van a halálon, ezért, ha valami életet romboló bűnként indulna is ki, végül az Ő kezében abból is élet lesz. Azzal pedig, hogy Ábrahám Isten iránti szeretetből a saját magából való életet, a Fiát adta oda Istennek, Isten is, a saját magából való Élettel ajándékozta meg Ábrahámot! Az Isten világában tehát törvény a másokért való életet adás.
Az Úr Jézus erre az ábrahámi hitből való szeretetre tanította tanítványait és minket is, amikor ezeket szólta: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn. 15,13) Ez egy nagyon csodálatos baráti viszony Isten és ember között. Ebből láthatjuk, hogy az önfeláldozásra képes ábrahámi hit az Istenből való életet adó Szeretet teremtő hatalmának ad lehetőséget.