Az Isten iránti hálás szívűség a legmélyebb és legteljesebb szellemi tevékenység. Akinek ilyen szíve van, az szoros kapcsolatban áll Istennel, mert van egy olyan mély belső értelmessége, ami által fel tudja fogni Isten szeretetének kiáradó jóságát, és erre a szeretet által válaszolni is képes. Az ilyen szívű ember Isten Szent Szellemének társaságában van, vizsgálhatja Isten mélységes dolgait és titkait és igen sokat meg tud érteni azok közül, és számára a legtermészetesebb, hogy csak Istenben éljen és Istennek higgyen.
Lehet valaki e földön nagyon okos, tartozhat a legmagasabb értelmi intelligenciájúak (IQ) közé, de ezzel csak a földi dolgokat tudja megérteni, az Isten dolgait nem.
Lehet valaki e földön érzelmileg nagyon gazdag, az EQ-ja lehet igen magas, ám Jézus érzelem világának bőséges gazdagságát nem tudja megérteni. Számára titok az Úr érzelem világának az a része, amely által el tud szakadni mindazoktól az érzelmeitől, amelyek e földhöz és saját életéhez kötötték!
Lehet valaki e földön nagyon bölcs, állhat a szellemi intelligencia (SQ) legmagasabb fokán, aki szellemének teljességével egységben látja a föld egész rendszerét, ám ezzel sem lesz képes megérteni Jézus bölcsességét. Számára mélységes titok, hogy miként uralkodhat valaki akkor is, ha a földi uralkodási szempontokról lemond, sőt a saját életéről is.
Lehet valaki buzgó Istenben hívő is, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is érti az Isten dolgait. Nevezheti az Istent igen nagy dicsőségűnek, nagy szeretetűnek, végtelen nagy irgalmúnak és kegyelműnek, ám ezek a szavak az önösségből is származhatnak! Ezek a szavak Isten jóságát és nagyságát fejezik ki, vagyis azokat a jókat, amiket szeretnénk Tőle kapni, de nincs bennük a jókat viszonzás vágya. Ezekkel a szavakkal akarhatjuk esetleg Istent arra rávenni, hogy legyen körülöttünk védőgyűrűként, védőfalként.
Lehetünk ugyan hálásak szavakban, sőt tettekben is, amikor rátörekszünk az igazságra és a jóságra, ezek a szavak és tettek azonban nem biztos, hogy a valóságosan meglevő hálából származnak. A valóságos Isten iránti hála nem esetekként jön elő, hanem állandóan jelen van, mint a virágok színe és illata, az állatok életének csodálatos belső rendje, a tengerek mélysége és az ég végtelen magassága. Tehát az igazi hála egész valónkból jön és egész valónk háláját sugározza Isten felé, vagyis mindazt a jót, amit Krisztusban nyertünk és élünk.
Mindez azt jelenti, hogy egész lényünk hálaként Isten felé sugárzása igen magas szintű. Ez egy szüntelen való áldozattevés. Ebben az áldozatban fejünkről a vélt koronákat és méltóság érzeteket le kell tennünk. Ha úgy éreznénk magunk felől, hogy a világ szerint is okosak, érzelem dúsak, bölcsek és cselekedetekben gazdagok vagyunk, akkor ezeket le kell tenni fejünkről és kárnak és szemétnek kell állítanunk a mi Urunk Jézus ismeretének mindent felülhaladó nagy értékéért. (Fil. 3,7-8.) Ha ugyanis ezeket a koronákat megtartjuk, akkor a világ istene az ördög, meg fog vakítani bennünket szellemileg és sohasem lesz igazi kapcsolatunk a Fiúval és Atyával.
Nem kérkedhetünk azonban azzal sem, hogy mi tudatlanok, erőtlenek és sokat tévesztők vagyunk, mert ezek az állapotok nem erények és nem jelentik azt, hogy ezek volnának a világ szerinti nagyságok ellentétei. Az Úr Jézus a zsidóknak is és Pilátusnak is olyan kijelentéseket mondott és válaszokat adott, amelyek nem mások fölötti gőg érzetből származtak, hanem amelyek valóságos igazságok voltak és tökéletességük mögött ott volt az Ő Isten szintű viselkedése és magatartása. Pál apostol sem jutott volna el bizonyságtételével a római császárig, ha emberi erőtlenségével szemben nem nyerte volna meg azokat az Istentől való erősségeket, amelyek szellemileg fölül haladják és bekebelezik az e világból való szellemiséget. Erről ő ezt írja:
„Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre, és készek vagyunk megbüntetni minden engedetlenséget, amikor teljességre jut a ti engedelmességetek.” (2Kor. 10,3-6)
Isten az embert is úgy teremtette, hogy minden teremtménye fölé helyezhesse azt. Ezt láthatjuk az ember magzati életében is. A gyermek végig halad az egysejtűtől kezdve az állati életszintek magasságain, míg végül eléri az ádámi emberi szintet. Ebből mutatkozik meg, hogy Isten úgy formálta az embert a föld porából, hogy azután minden földi lény urává tehesse azt. Jézus is Atyjának ehhez a teremtésmódjához igazodott a kereszten. Azért is vont oda mindeneket önmagához (Jn. 12,32), hogy azután mindenekkel megküzdve mindenek fölé valóvá teremtse az új embert. Atyjához való hűségét és háláját ebben mutatta meg.
Az emberi okosság, érzelemvilág, bölcsesség és tevékenységi szint számára érthetetlen és elfogadhatatlan az Isten iránti hálának ez a krisztusi módja. A világi nagyságtól elválni nem tudó ember emiatt a világ foglya marad, és nem tudhat jutni a Krisztusban való új teremtés állapotára. Sőt még üresen marad az olyan ember is, aki az Istent csak a javak kapásért dicsőíti, és még az is, aki csak kérkedik kicsinységével, ahelyett, hogy munkálódna üdvössége érdekében. Hiszen magához kellene vonnia minden olyan ellen erőt, amelyet Isten visz elé, hogy azoknak ne szolgája, hanem Krisztus által ura lehessen. Isten és az Úr Jézus hálát vár el tőlünk, azt hogy szeretetből adjunk vissza abból, amit Tőle nyertünk. Mégpedig úgy, hogy az Úrtól kapott méltóság által Isten teremtése kiterjedhessen a világi környezetbe helyezett egész valónkra is. Ebben a belső küzdelmi életben jön létre Istennel és Krisztussal az ima párbeszéd és egy igen nagy belső közelség.
Az Istennel való párbeszéd pedig azt foglalja magában, hogyha van szívünkben Isten iránti hála, akkor van Istentől való ajándék is és belső jelentés is. Például Pál apostol a végső legnagyobb küzdelmei között írhatta ezt az Istentől való jelentést Timóteusnak: „Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim. 4,6-8)