Amikor Istentől jókat kapunk, akkor indítva érezzük magunkat arra, hogy felkiáltsunk: Szeret engem az én Istenem! De Ő mondhatja-e azt, hogy mi szeretjük Őt? Felkiáltunk-e szívből: Szeretem az én Istenemet!
Igazi biztonságban akkor lehetünk, ha lelkünk vágyódik az Úr közelébe és ha jól érezzük magunkat Nála! Ha gyermekként odabújunk Hozzá és elmondjuk Neki örömeinket, aggodalmainkat, vágyainkat és kérelmeinket, akkor kiterjeszti ránk Szellemének szárnyait és gondoktól megkönnyebbedett szívvel tovább mehetünk!
Mindazok, akik szívből szerették Istent, azok nyitottak voltak Iránta. Számukra sohasem egy külső rendnek való megfelelés volt a fontos, hanem az Istennel való bensőséges kapcsolat. Ábrahám számára is a külső kapcsolatoknál fontosabb volt az Istennel együtt járás. Amikor Isten hívta, kijött népe közül, és amikor szólította az Úr fiának, Izsáknak feláldozására, abban is engedelmes volt, mert emberi reménység fölött hitte, hogy Isten a fiát a halálból is föltámaszthatja (Zsid. 11,19). Az Úr is bízott Ábrahám hűségében, mert olyan szívet adott neki: „Mert őt választottam ki arra, hogy megparancsolja fiainak és háza népének is, hogy őrizzék meg az Úr útját, cselekedjenek az igazságnak és jognak megfelelően, hogy az Úr is beteljesítse, amit megígért Ábrahámnak.” (1Móz. 18,19).
Dávid is, amikor bűnbe esett, a külső áldozatnál fontosabbnak tartotta a belsőt. Így szólt: „Hiszen a véres áldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd szívesen. Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!” (Zsolt. 51,18-19)
Az Istent szeretőknek sohasem egy emberek által elismert rend volt az első, hanem az Istenhez kapcsoló lelkiismeret nyugalma és boldogsága. Ezért is mondja Pál apostol: „Amint már korábban is megmondtuk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumot hirdet, azonkívül, amelyet elfogadtatok, átkozott legyen! Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal. 1,9-10.)
Nekünk is figyelembe kell venni, hogy nincs más Evangélium, mint az, ami a Krisztusban való keresztségen és úrvacsorán alapszik. Hiszen csak a Krisztusban való keresztség által lehet föltámadni egy új életre, és az értünk megtört testével és kifolyt vérével való egyesülésen keresztül jön létre a szentek egysége, vagyis a szent gyülekezeti állapot! Akik eszerint élnek, azoknak úrvacsorájában nincs álnokság, mert olyan áldozatos szeretettel viszonyulnak testvéreikhez, mint amilyen áldozatos szeretetet kaptak Krisztustól a keresztségben. Amelyik gyülekezet így él, az Krisztus menyasszonyi gyülekezete, mert felékesítette magát az Urától kapott mennyei ékességekkel: az egymásért megtört testtel és kifolyt vérrel. Amelyik gyülekezeti élet pedig nem ilyen belső tartalmú, az nem olyan Evangéliumot hirdet, mint amit Krisztusból jövően a keresztségben elfogadott. Az ilyen gyülekezeti életekre mondta ki az apostol az átkot!
János apostol így ír: „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (Jn. 4,19-21)
Ezek után mit mond lelkiismeretünk: szeretjük Istent? Ha szeretjük testvéreinkkel együtt, akkor áldottak vagyunk! Azonban van valami még, ami mellett nem szabad elsiklanunk. Miért mondhatjuk: Szeret engem az én Istenem!? Azért, mert tapasztaljuk, hogy sok jót kapunk Tőle. És miből mutatkozik meg, hogy szeretjük Istenünket? Abból, ha emögött vannak szeretetből fakadó tettek Isten és ember felé. Az Úr Jézus háromszori kérdésére Péter apostol mindig azt mondta, hogy szereti Őt. Az Úr azonban nem elégedett meg ezzel, hanem mindig azt mondta: „Legeltesd az én juhaimat!” (Jn.21,15-22.)
Az Úr tehát elvárja tőlünk, hogyha szeretjük Őt, akkor szeressük testvéreinket is, mint ahogyan erről János apostol is szól! Észrevehetjük, hogy egészen másképpen érzi Isten szeretetét az embert is szerető, mint az emberrel nem törődő. Akinek Istent szeretete összekapcsolódik testvér és a többi ember szeretetével, az olyan, azokat a gyötrelmes állapotokat is Istentől való szeretetnek látja, amelyek elősegítik, hogy a gyülekezetért és az emberekért munkálódhasson. Az ilyen embernek e földön is van feladata, van miért küzdenie és miért állandóan könyörögnie! Az ilyen embernek szellemi hajlékává lesz Isten, és megnyugszik rajta a Szent Szellem, amelynek védelme, és buzdítása alatt végzi a Krisztus keresztjéből származó szeretet keresztjének áldássá váló munkáit.