Ha a kiszolgáltatottság érzése vesz körül bennünket, akkor hajlamosak vagyunk azt mondani helyzetünkre és állapotunkra, hogy ez sorstalanság.
Meglepett engem ez a fölismerés két okból is. Az egyik ok az, hogy a zsidók kiszolgáltatott helyzetéről írt könyv címe a Sorstalanság, a másik ok pedig az, hogy eddig ezt mesterkélt szónak tartottam. Úgy gondoltam e mögött nincs valóságos állapot, mert mind a jó sors és mind a rossz sors az ember személyes sorsává lesz. Sorstalanságba csak akkor eshetne valaki, ha semmi sem történik vele. Ehhez azonban semmivé kellene válnia!
Ezzel kapcsolatosan azonban elém jött Isten Ádámnak mondott Szava: „…mert por vagy te és ismét porrá leszel.” (1 Móz. 3,19.). Amikor pedig az ember porrá lesz, akkor elveszti személyes jellegét, személyisége megszűnik és a por állapotba megy át.
Ezután eszembe jutott az Úr Jézus. Őt az emberi közösség táborából kivetették, és mint táboron kívül vetettel azt tehettek, amit akartak: üthették, verhették, szidalmazhatták, köpdöshették és megölhették. Mindezt pedig tették vele minden ok nélkül, a jó cselekedetei és Pilátus tiltakozása ellenére is, mert nem tudták elviselni a másságát, a náluk különb voltát. Az Isten Fia azonban, e nagy fokú másoktól függő állapotban sem vált sorstalanná, mert a Szentírás Szavainak a beteljesedését látta a vele történtekben! (Jn. 18,11.).
Szerintem sorstalanságnak azért érzékeli az ember a kiszolgáltatott állapotát, mert ezt úgy éli meg, mintha befalták volna, és úgy, mint aki már nincs, hanem a felette uralkodók táplálékává lett! Viszont az Úr Jézus éppen ellenkezőleg gondolkodott: az Őt bántalmazókat is személyes léte és sorsa részeként fogta fel! A keresztfára fölemeléséről azt mondta: „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn. 12,32.). A magához vonzást azért tette, hogy a Benne hívők az Ő keresztjében meglássák üdvösségüket, a nem hívők pedig a rájuk váró sorsot. Megfeszítésére menve mondta is a sirató asszonyoknak: „… ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon…Mert, ha a zöldellő fán ezt művelik, mi esik majd a száraz fán?” (Lk. 23,28.31.).
Az Úr Jézus azt tanította: „Mert, aki meg akarja tartani a lelkét, elveszti azt; aki pedig elveszti a lelkét én érettem, az megtartja azt.” (Lk. 9,24.). Tehát, aki nem rugódozik Isten Szava ellen, hogy a bűn alatti állapotáért porrá kell válnia, hanem még ennek ellenére is hisz, az Istennél kegyelmet talál, viszont aki verseng Istennel, az elveszti lelkét, azaz személyes életét és a sorstalanság érzete alá kerül.
Pál apostol egyszerre érzékelte a sorstalanságot és a reményteli sorsot, mert a 44. zsoltár 23. versét idézve ezt írja: „…Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat. De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.” (Róm. 8,37-38.). Megfigyelhetjük, hogy mind az ószövetséges és mind az újszövetséges nép hitharcosai reménységüket Istenbe vetették és Isten nem hagyta el őket. Isten megbüntette azokat a népeket és személyeket, akik kezet emeltek rájuk. Az Úr Jézus így tanított: „Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Mt. 10,29-31.). Tehát se üldözött, se súlyos beteg állapotban nem vagyunk sorstalanok, ha az Úr kezébe helyezzük életünket. Hiszen „Nincs bölcsesség, nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen.” (Péld. 21,30.)!