Most!: a teremtő pillanat! Ez nem előbb és utóbb van, hanem: Most! Mindennek van ideje: a munkának, evésnek, alvásnak, stb. Ezt a pillanatot is ki kell várni, és amikor az eljön, akkor azonnal kell cselekedni! Honnan tudhatjuk azonban azt, hogy ez a pillanat itt van? Ezt nem lehet szavakkal megmondani, ehhez belső érzék kell. Az élet folyamatai ugyanis ritmusból állnak, van olyan pillanat, amikor zárt ajtó áll előttünk és van olyan, amikor nyitott.
Nagyon sok embert az tesz depresszióssá, hogy félelem tölti el a zárt ajtónak való ütközéstől. De miért? Azért, mert már sokszor megütötte magát! Miért ütötte meg? Azért, mert a sok gondolkodása ellenére is meggondolatlanul lépett! Nem úgy, mint az Isten, aki Önmagában a teremtés előtt már mindent elrendezett. Például már a világ teremtése előtt öröktől fogva tudta kik tartoznak hozzá és kik nem.
Az Úr Jézus is jól megalapozottan kezdte el az ember megváltását, sőt minden tette a következő megalapozása volt! Ahogyan Isten a teremtés kezdetén azt mondta: Legyen világosság, Ő is a Szent Szellem világosságának erejével kezdte el munkáját. Ez alapot adott neki, hogy megküzdjön a pusztában az embert hamisan hatalma alatt tartó Sátánnal. Az itt nyert győzelme alapot adott ahhoz, hogy Isten országának jelenlétét megközölhesse az emberekkel, amit meg is közölt tanításai, ördögűzései, gyógyításai és halottakat feltámasztásai által. E tevékenységén keresztül Isten országának ereje Izráel határain is túlterjedt!
Ez azonban megijesztette a hatalmon levőket, akik féltették az emberileg kialakított rendjüket és hatalmukat az Úr Jézustól. Emiatt való félelmükben és irigységükben halálra vádolták az idegen hatalom előtt és keresztre feszíttették. Mindez a szüléshez hasonló folyamattá lett: e világ teste kivetette Őt magából, ám megszületett Isten jobbjára ülő dicsőséges királyként! És mi is, akik Őbenne hiszünk és megkeresztelkedünk, Benne születünk meg mennyei polgárságra. És mikor? Akkor, amikor nekünk is eljött a „Most” pillanata.
Ha mi is belsőleg kellően felkészülünk a „Most” pillanatára, akkor lesz kellő világosságunk és erőnk, hogy egyből engedjünk a Szavának. A belső felkészülés nélkül nem tudunk kijönni problémáink sírjából, miként az elkárhozottak is csak a második föltámadásra ébrednek majd föl. Hangzik is már régóta az Úr Szava:
„Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában,” (Zsid. 3,7-8)
Ha mi is a Szent Szellem világosságának engedünk, mint Jézus, és annak erejének helyet adunk magunkban, és serényen munkálódunk azért, hogy az előttünk álló feladatnak megfeleljünk, akkor a „Most” pillanatában cselekvőképesek leszünk! Ahhoz azonban, hogy ez valóban sikerüljön: egész életünket ehhez a pillanathoz kell igazítanunk. A felkelés, a munka, a bűnnel szembeni új élet, mind-mind egy határozott „Most!”-hoz van kötve. Ez a „most” pedig a Krisztusra alapozott jó munkához! Aki nem tanulja meg a régiből az újba való váltást, mert nincs hite és önmagát legyőzni tudó engedelmessége ehhez, az nem fogja meghallani a sírban a szenteknek szóló trombitaszót sem!
Az otthon és otthontalanság érzése
A „Most” pillanatához tartozik az otthon vagy az otthontalanság érzése. Ebben a pillanatban ugyanis egy új helyzetbe és állapotba megyünk át, de az is lehet, hogy nem. Ha átmegyünk, akkor örülünk, hogy győzhettünk a régi nem jó állapot felett és boldogok vagyunk, hogy megnyerhettünk egy új és jobb szellemi otthont. Viszont, ha azt tapasztaljuk, hogy nem sikerül átmennünk az új és jobb állapotba, akkor a régi és az új között vagyunk, vagyis sehol! Ekkor elfog bennünket az otthontalanság érzése.
Ilyen állapotban és érzések között volt az Úr Jézus a Gecsemánéban (Mt.26,37-38.). Szeretetének gazdagságából hiába tett meg oly sok csodát, hiába láttatta meg a gonosz erők fölött való Isten szintű hatalmát és hiába aratott egyértelmű győzelmet a képmutatók tudománya fölött, de az Izráel mégsem tért meg! Ebben az anyagi világban élő emberek nem fogadták be Őt, az Isten Szent Szellemének teljességében munkálkodó Isten Fiát, hanem kivetették maguk közül! Az otthontalanság érzése azért is volt benne olyan nagy, mert nem tehette meg, hogy egyből Atyjához menjen föl a mennybe. Őt is kötötte ez a földi test, amiben benne volt. Hiába élt ugyanis teljesen szent életet, de Isten szemében az emberi test a bűn jelképe volt, olyan, amelyik nem szenvedte még el a bűnéért való büntetést. Ebből következően, ha föl akart Atyjához menni e földről, akkor először el kellett szenvednie magában az ember bűnének büntetését! Ez annyit jelentett számára, hogy fönt sincs még otthona, mert a különben Őt szerető Atyja most még keményen néz rá, az átok alatti földi testben levéséért.
A Krisztusban igazán hívők és élők is tapasztalhatják magukban, hogy az eredményes belső életük ellenére sem következik el minden esetben a „Most” állapota. Az Úr Jézusnak is a földről való elmenetele előtt a lelke minden felől szomorú volt, mert a nép megmentéséért már mindent megtett! Ő azonban ezen a kudarcon nem botránkozott meg, mert volt még egy bűn ellen való nagy fegyver nála. Ez a nagy fegyver pedig nem volt más, mint a saját életének és lelkének értünk való föláldozása! Ez azt jelenti számunkra, hogy akkor se adjuk föl a harcot, ha már úgy érezzük is, hogy már mindent megtettünk másért. Tudnunk kell, hogy magunkat még odaadhatjuk!
Nekünk azonban nemcsak az a problémánk, mint az Úr Jézusnak, hogy mások az engedetlenek, mert bennünk is van még sok változni való! Nemcsak az a gondunk, hogy nem fogad be minket ez a világ, hanem az is, hogy vannak elrejtőzött bűneink is! Ezért nekünk magunk miatt is kell szenvednünk! Bennünk az otthontalanság érzése azért is kaphat helyet, mert még nem bírjuk igazán hatalommal a bűnt, és a világhoz való kötődésünk miatt nem tudunk Krisztus keblén igazán megnyugodni. Ám, az újba való átmenést jelentő „Most” pillanata el fog jönni számunkra, ha készek vagyunk a megfeszített Krisztussal egyesülve mi is szeretetből szenvedni! Ez a pillanat pedig nem más, mint az Úrral együtt történő feltámadás pillanata, tehát nem emberileg kieszközölt valami!
A belső tájkép
Attól függően, hogy pillanatnyilag belsőleg hol vagyunk, járhatunk mennyei tájakon, de a sötétség és rettegés mélységeiben is! Ám, nem mindenkinek egyforma élményt adnak ezek a belső tájak. Van, aki a sötét és rettegtető tájakon haladva is látja a napkeltét, van, aki a mennyei tájakon járva is napnyugtát lát, vagy éjszakát! Az egyik ember hite által a forró sivatagban is lát elérhető oázist, míg a másik ember csak sötét jövőt lát és a halálnak átadva magát reménytelenül a földre rogy! Vajon miért tud hinni az egyik ember és miért nem a másik?
Azért, mert az egyik ember jobban kötődik az énjéhez, mint a másik. Ezért, az egyik hozzá van kötve a tövist-bogáncskórót termő földhöz, míg a másik, aki jobban tud hinni Istennek, mint a saját énjének, azt a hite az áldásokkal teli Isten országába helyezi. Az Úr Jézus a mustármagot például véve így tanított a hitről és az Isten országáról:
„.. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” (Mt. 17,20)
„Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között.” (Mt. 13,31-32)
Az Úr Jézus Szavaiból érthetjük, hogy a jelentéktelennek tartott hit is hatalmas munkát vihet véghez. Miért is? Mert Isten országában a jelentéktelen is hatalmassá tud lenni! Mindezek arra tanítanak bennünket, ha Isten országának helyet adunk szívünkben, akkor mi mindenkor csodálatos tájakon fogunk járni. Ez azért is lehetséges, mert szívünkön belül is hatalmas változások jönnek létre! A szívünkben hit által bírt Isten országa ugyanis megajándékoz bennünket a benne levő teljességgel. Ennek hatására mindenhez Krisztus méltóságából kiindulva közeledhetünk. Ezt azonban csak akkor nyerhetjük meg, ha az énünket legyőztük és Benne föltámadtunk a mennyei polgárság állapotára! Ezek után, ha továbbra is az Úr alázatos és engedelmes szolgái vagyunk, akkor az Úr csodálatos tájakon fog vezérelni mindig bennünket! Számunkra a problémák tömegeiből is elkövetkezik a Most!, vagyis a feltámadás.