Még az ezernyolcszázas évek valamelyikében történt ez az eset, amit most leírok. Tolnanémedinél ekkor építették a vasutat. A munkások közül az egyik, bizonyos napokon szólt a társainak, hogy most dolga van a faluban, be kell mennie.
A munkatársaknak feltűnt ez a titokzatos bejárogatás és egyszer komolyan kérdőre fogták, hogy hova megy és miért. Megmondta nekik, hogy a nazarénus gyülekezetbe. A társak, amikor ezt meghallották, megdorgálták azért, hogy ezt miért nem mondta nekik eddig, mert ők is bementek volna vele.
A következő alkalommal valóban be is mentek mind vele a faluba, a gyülekezetbe. Az istentisztelet alatti tanítást mind figyelmesen hallgatta, de egy közülük különösen élénken figyelt. Végül pedig társai előtt azt mondta: sok papot hallottam már beszélni, de így, ahogyan ez a mezítlábas gatyás pap, még soha nem hallottam! Egy bizonyos idő elteltével meg is tért feleségével együtt és Krisztust követő hívővé lett!
Ezt a történetet a Krisztust követővé lett lánya, P.-né Juliska néni mondta el nekem, majdnem száz évvel a történet után.
Nyilván örült a gyülekezet akkor az angyalokkal együtt, hogy nemcsak egy, hanem két bűnös ember is megtért az Úrhoz. Most is lelkesítő és szívderítő egy ilyen történet, ha azt szívünk hitével éljük át. Ám, én most mégis szomorú vagyok, pedig a megtéréseknek én is örülök!
Ennek az önálló hitnek a hiányát fájlalom mélyen, ami annak a fiatal férfinak a szívében még benne volt! Ő világosan látta, hogy a gyülekezetben szóló mennyire különbözik a templomokban szólóktól, de nem a külsők alapján mondott ítéletet, mert tudta értékesebbnek és hitelesebbnek tartani a belső tartalmat a külső formánál!
Az ő hite Nikodémust juttatja eszembe, aki bár éjszaka ment az Úrhoz a többi zsidótól való félelme miatt, de azért mégis tudott így szólni: „…Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hanem ha csak az Isten van vele.” (Jn. 3,2) Amíg a többi zsidó a formán akadt fönn, addig Nikodémus szívét a megtapasztalt belső tartalom fogta meg! Még pedig olyan erősen, hogy tudott az emberi félelmei fölé kerülni és tudta magát függetleníteni azoktól, akik a külső látás alapján ítélték semminek az Úr Jézust!
Úgy van megírva: „Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” (Hab. 2,4; Róm. 1.17; Gal. 3,11). Most az emberek szívét ezer bilinccsel köti az emberek által létrehozott hagyomány, mint a zsidók szívét kötötte az Úr Jézus idejében. Kevés ember tud a föld és a saját énje bilincseiből kiszabadulni, mert nincs olyan mélyen a Krisztusban gyökerező hite, hogy önállósulni tudjon. Pedig Krisztus szabadító hatalmát csak azok nyerhetik meg, akiknek Krisztus mindenre elégséges!