Pál apostol így ír Timóteusnak: „Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned.” (2Tim. 1,6).
A fenti kijelentésből arra gondoljunk, hogy az Apostolnak olyan kezei voltak, amelyek ki tudták sugározni Isten kegyelmi ajándékait? Egy ilyen, személyéből származó hatalomra nem gondolhatunk, mert a Korintusi Gyülekezetnek ezt írja:
„Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Szellem bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” (1Kor. 2,1-5.)
Világosan érthetjük, hogy az Apostol nem test szerinti képességeken keresztül közeledett másokhoz, hanem inkább a félelmeinek és rettegéseinek kimutatásán keresztül a személyes képességének a hiányait kívánta érzékeltetni másokkal. Ezt pedig tudatosan is tette azért, hogy bizonyos személyek és az egész gyülekezet is ne ő rá nézzenek, hanem Krisztusra, Aki személyesen elvégezte az ember megváltását és most is tud segíteni! A mások gyógyítását is ezen az alapon végezte.
Ha ez így van, akkor miért tulajdonított mégis jelentőséget az Apostol annak, hogy kezeit Timóteusra vetette? A bizonyságot tevésért! Ezzel az apostol azt érzékeltette Timóteussal, hogy amilyen valóságosan érzékelte az ő kezeit, a szellemi ajándékok is olyan valóságosan illették őt. Hiszen a közös szeretet jegyében Krisztus szellemi keze is jelen volt ott! De honnan tudható, hogy a külső jelenség mögött belső is volt? Onnan, hogy olyan ajándékot kapott, amely felgerjeszthető! Ezzel szemben nem mondhatta volna-e Timóteus, hogy ő nem érzett semmiféle szellemi ajándékot? Nem mondhatta volna!
Mondhatja-e valaki, hogy nem vehet föl hitelt a banktól, amikor már a pénzfölvételhez szükséges papírok a kezében vannak? Pál apostol pedig egy olyan „szellemi bank” volt, akiről mindenki tudhatta, hogy a Krisztustól kapott talentumokkal milyen jól kereskedik és Krisztusnál van is fedezete erre. A Krisztushoz kapcsolódó szenvedései ugyanis olyan nyereségesek voltak, hogy általa a hívek ezrei és a gyülekezetek sokaságai jöhettek létre! Pál apostol tehát nem víz nélküli kútfő volt, hanem olyan, akinek szellemi hathatósságát még az ellenségei is elismerték! Éppen azért üldözték annyira!
Mindez arra utal, hogy a kézrátétele mögött megvolt a szellemi fedezet! Az ő kézrátétele annyit jelentett: „rád tettem a kezem, azaz lefoglaltalak Krisztus számára, hogy az Ő jegyese legyél és azután pedig sok ékességgel legyél fölékesítve, vagyis szellemi ajándékokkal!” Ezeknek az ékességeknek a meglétét pedig mindenki láthatta, mert mindenki szeme előtt ragyogott az apostol hite, reménye, szeretete, szenvedése, tűrése, szelídsége és állhatatossága!
Ezek a szellemi ajándékok pedig nem azért voltak csupán rajta, mert az Antiókhiai gyülekezet kézrátétellel bocsátotta őt és Barnabást útjára, hanem azért mert a gyülekezet a Szent Szellem tanácsára tette ezt (Csel.13,2-3)! A Szent Szellem pedig azért mondta ezt, mert az Úr Jézus a damaszkuszi úton lefoglalta magának Pált akkor, mikor még Saulusnak hívták! Rátette az Úr a kezét az ő szívére, és ezután már Pál nem tanácskozott többet a testtel és a vérrel, nem tért vissza a régi bűnös emberi kapcsolataihoz!
Ehhez hasonló helyzet már ezt megelőzően is létrejött például az Úr és Péter között is. Az Úr akkor Péter szívére tette rá a kezét. Először is megkérdezte őt a hozzáfűződő szeretetéről, amit összekapcsolt az Úrhoz megtért juhok legeltetésével, majd közölte vele, hogy elvesztette ifjúkori szabadságát, mert akarata ellenére is a kereszthez lesz kötözve! Ebből következően a kézrátétel akkor igazi, ha ez nemcsak egy formai művelet, hanem ott van mögötte az Úr szívre rátett keze is!
Ezt a krisztusi belső rendet fejezi ki a Jelenések Könyve is. A gyülekezet angyalát, azaz pásztorát, a gyülekezet gyertyatartóként tartja, de ezt a gyertyát az Úr csillagként tartja kezében (Jel.1,12-20.)! Ebből láthatjuk, hogy a pásztorokat felállító gyülekezeti munkák és kézrátételek akkor hitelesek, ha a pásztor nem vonja ki magát engedetlenül az Úr kezéből, hanem az első szeretet lángjával lobog az Úr Gyülekezetéért és legelteti szívből az Úr juhait.