A keresztség és az úrvacsora utáni állapot minket is olyan feladat elé állít, mint az Úr Jézust a Jordánban való keresztsége és az utolsó vacsora. Mindegyik után meg kellett küzdenie a Sátánnal, a régi ördög-kígyóval! Az utolsó küzdése végleges győzelmet hozott.
Jézusra a Jordánban való keresztsége után leszállt a Szent Szellem. Utána Jézuson belül nagy ellentét jött létre az emberi örökségként kapott lelke és az Isten Fiú voltát jelentő Szent Szellem között! A Benne levő Szellem azonban erősen hajtotta Őt a pusztába, hogy legyőzze az embert fogságba ejtő gonosz hatalmat. A negyvennapos böjtön és az Istenhez való hűségén keresztül sikerült is az új állapotát a régi felett győzelemre vinni! Ennek a győzelemnek nagy lett a haszna, mert ezután már nagy hatalommal ördögöket űzhetett, betegeket gyógyíthatott és halottakat támaszthatott föl! Ez pedig azt az Örömhírt jelentette az embereknek, hogy Isten országa eljött erre a földre és Krisztusban van remény az örökéletre!
Jézus példája felmutatja a Krisztusban megkeresztelkedőknek, hogy nekik sem elég csak örvendezniük a belső nyereség fölött, hanem erősen küzdeniük is kell az új állapotuk megszilárdítására! Hiába gondolják magukról, hogy ők a bűnökből már előzőleg megtértek, mert az ördög is akarja vissza nyerni előző hatalmát és az Isten Szelleme is egyértelmű fölényre és hatalomra tör! Ezért őnekik is böjtölniük kell, azaz az Istentől való életnek mindenben előnyt kell biztosítaniuk magukban, még a földi életük kárára is. A Krisztusban újszülött ne tévessze meg magát azzal, hogy most ő milyen tökéletesen tiszta, mert az Úr Jézus vére lemosott róla minden bűnt. Valóban igen tökéletesen tiszta Isten előtt az Ő Fiának érdeméért, de a mennyei polgárságáért igencsak meg kell küzdenie a Kísértővel. Aki őt a testében levő földiek utáni éhségén, hiúságán és kapzsiságán keresztül tőrbe akar ejteni, majd ádámi emberébe visszavinni és erősen a földhöz láncolni! Ám, aki a mennyei lángnak szabad utat enged szívében, az nem csodálatos képességeken, vagy a földiek birtoklásán keresztül akarja bizonyítani, hogy ő Isten gyermeke, hanem a Krisztusban való belső életéhez ragaszkodásán keresztül! Ez bizonyság az ördög felé is, hogy a Krisztusban megkeresztelkedett valóban bekerült Isten országába!
Az Úr Jézus egész földi életét is nagy belső háborúság és viszály jellemezte, mert az Isten és ember között álló bűn miatti szakadékot neki kellett áthidalnia. Ez a feszültség különösen magas szintre emelkedett az utolsó vacsora alkalmával. Eljött számára az életétől és majd a földtől elszakadás végső ideje. Munkája elérkezett a befejezéshez. Mert előzőleg már cselekedetein és tudományán keresztül tapasztalhatóvá tette, hogy Személyében az Isten országa jött a földre. A templomot is megtisztította a kufároktól, ami felől jelezte, hogy azt saját testeként értelmezi, mert ezt mondta: „…Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.” (Jn. 2,19). És most a vacsora alkalmával világossá vált az is, hogy a tanítványok közül egy Jézus árulójává lett! A bűn romboló ereje tehát betört Jézus legbelsőbb körébe is! Ezek között a körülmények között mutatta föl tanítványainak az Úr Jézus a megtört kenyéren és boron keresztül az Ő testének értünk való megtörését és vérének kifolyását, és hagyta meg az Ő halálának hirdetését. Így búcsúzott el tanítványaitól és készült az Atyjához menni! Jézus a Jordánban való keresztsége után azért küzdött, hogy saját személyén keresztül közölhesse meg másokkal Isten országát. Az utolsó vacsora alkalmával viszont már a felöl végrendelkezett, hogy az Ő testén és vérén keresztül mi is Isten országát alkotókká válhassunk! Ezek után már nem a pusztába ment, hanem a Gecsemánéba és a Golgotára, hogy ott megteremtse magában azt az új embert, aki majd mi leszünk (Ef.2,14-15.)!
Az Úr vacsora után nekünk is oda kell mennünk, mert e nélkül hogyan tudhatnánk hitelesen hirdetni Isten országát? Mert amíg a keresztség után a saját mennyei polgárságunkról kell bizonyságot tennünk a Kísértővel szemben, addig az úrvacsora után már az elfogyasztott kenyéren és boron keresztül bennünk kell kiábrázolódni Krisztus másokért megtört testének és kifolyt vérének! Ezután már Krisztus a mi testünkön keresztül akar Isten előtt a törésen állni és küzdeni mások mennyei polgárságáért! Ehhez nekünk is meg kell szentelni magunkat mások megszentelésre jutásáért, ahogy az Úr Jézus is tette értünk! Ezért, ahogyan az Ő fölvett emberi testében kárhoztatta a bűnt, úgy nekünk is kárhoztatni kell azt a saját testünkben! A másokat hatalmában tartó bűn ugyanis minket is hatalmában akar venni, hogy mások mentése helyett földi eszközökhöz folyamodjunk azokkal szemben.
Szellemünk ugyan kész lehet a másokért való áldozatra is, de a mi hústestünkben nincs benne ez a jó indulat és tudomány, hanem önmagát akarja menteni. A hústest gondolata önmaga körül jár és e világ dolgai érdeklik. A felmutatott jó ismeretekről nagyon hamar megfeledkezik. Éppen e belső vakságunk és érzéketlenségünk miatt kell imádkoznunk a mennyei Atyához és az Úr Jézushoz, hogy szenteljen meg bennünket. A mi ádámi ember állapotunkban nincs benne az a teljesség, hogy a másokban levő rossz ellenére is reménységünk lehessen felőlük. Csak az Úr Jézusra tekintve lehet hinni és remélni azt, hogy mások jóra változhatnak és a gonosz erők talpunk alá kerülhetnek. Ha hagyjuk, hogy az Úr megszenteljen bennünket igazán, akkor nagy szakadék fog képződni az ádámi emberünk és a Krisztusban való új emberünk között. Egy ilyen állapotban tudunk Szellem szerint élni, nagyon fogjuk érezni az Úr szeretetét és mi is tudunk másokat igazán, magunkra nem gondolva szeretni! Ez érthető is, mert amíg az ádámi emberünkben vagyunk, addig nem tudunk eljutni a kerubokkal és tüzes pallóssal őrzött Életfájához. Viszont a megfeszített Krisztusban igen! Ezért, ha nagyon erősen érezzük cselekvőképtelenségünket, higgyünk emberi reménység fölött az Úr cselekvő és megmentő hatalmában!