Jákób példája azt mutatja, hogy hogyan lehet egy családot és egy népet valóságos alapra építeni, Ézsaú példája pedig azt, hogy milyen módon nem lehet. Bármilyen célt tűzünk is ki magunk elé, el kell gondolkoznunk azon, hogy milyen az a jó alap, amelyet az idők szele nem fújhat el, amely meg tud állni az ellene támadó gondolatokkal és erőkkel szemben is. Jákób példája jól tanúsítja, hogy ő nem a szél számára munkálódott, hanem az állandóság és az örökkévalóság számára. Ő azért is példa, mert az előnyös állapotba a nagyon hátrányos helyzetből jutott.
Amint tudjuk Ézsaú és Jákób ikertestvér volt és Ézsaú volt az elsőszülött. Mielőtt megszülettek volna Isten kijelentette, hogy Jákóbot szereti és Ézsaút gyűlöli. Vajon miért? Az Isten ugyanis tudta, hogy melyiknek a belső természete és gondolkodás módja van Őhozzá közel és melyik távol. Ez később ki is mutatkozott. Jákób nem önmagában bízott, hanem Istenben, ezért is egész életét az áldásért való küzdelem jellemzi. Viszont Ézsaú képes volt eladni elsőszülöttségi jogát Jákóbnak egy tál lencséért! Ő ugyanis úgy gondolkodott, hogy mit ér neki az elsőszülöttségi jog, amikor vadászó élete folytán minden nap halni jár. Tehát, amíg Jákób Isten tehetségében és jóságában bízott, addig Ézsaú a maga hiányos tehetsége alapján mérlegelte helyzetét! Kívánta ugyan ő is az áldást, de csak tehetségét kiegészítőként, viszont Jákób minden tehetségét Istenben látta!
A két testvér között nagy ellentmondás feszül! Az egyik elsőszülöttségénél fogva jogos örököse mind az anyagiaknak, mind a szellemieknek, de az ő kezében Ábrahám szellemi öröksége csak elveszni tudna önmagára épített gondolkodásmódja miatt. A másik testvér viszont belsőleg alkalmas lenne, de az örökléshez nincs joga! De most itt jön a fordulat: Jákób csalót jelentő nevéből is következően felöltözik bátyjának ruhájába és elveszi Ézsaú elől a már vak atyjától az atyai áldást! Kérdezhetjük, hogy egy csalón hogyan maradhat meg az áldás, de azt is kérdezhetjük, hogy az Isten természetétől idegen természetűre rászállhatott volna-e az áldás?
Ha a két testvér belső állapotát összevetjük, azt láthatjuk, hogy Jákób egy bűnös tettet hajtott végre, viszont Ézsaú egész bensőjének gondolkodásmódja Istentől elidegenedett volt, vagyis bűnös! Az előző gondolatokkal szemben azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy Jákób cselekedetének súlyosságát nem csökkenthetjük le csak egy véletlen tettre, hanem látnunk kell tette mögött a csaló természetét is. Bár azt is számításba kell vennünk, hogy először is anyja ösztönözte az áldás elvételére! Az eseményekből azonban azt is észrevehetjük, hogy nem a csaló természete határozta meg személyét, hanem az Istenbe vetett bízás, ezért is küzdött annyira az áldásért.
Jákób szívének szellemi motorja az Istenben bízó és Hozzá ragaszkodó hit volt. Istennel szemben is ezért tudott győztes lenni. Vajon Isten ellökheti-e azt magától, aki mindenekfelett Benne bízik? Isten, a Szeretet önmagával kerülne ellentétbe, ha nem könyörülne a Hozzá teljes lényével ragaszkodón! Jákób akkor is az Úrhoz ragaszkodott, amikor meghallotta, hogy Ézsaú négyszáz emberével közeledik felé, mégpedig az az Ézsaú, aki feltette magában, hogy megöli majd Jákóbot! Jákób Ézsaú közeledését hallva nagyon megijedt és vagyont érő nagy állatseregletet küldött bátyjának kiengesztelésére (1 Móz.32, 14-15.). Gondolhatjuk ebből, hogy Jákóbnak milyen nagy vagyona lehetett. És mindezt nem az otthoni örökségből kapta, hanem Isten áldása nyomán! Ezzel az ajándékkal igyekezett ellensúlyozni az Ézsaútól elvett áldást.
Jákób azonban tudta, hogy ezzel nem tett meg mindent, mert bátyjának kiengesztelése csak akkor sikerülhet, ha sikerül az Urat is kiengesztelnie. Nagy belső vívódások közé került és Isten angyalt küldött hozzá, a bűneivel való elszámoltatásért. Ő azonban annyira bízott Istenben, hogy nem vesztőt látott az ellene küldött angyalban, hanem áldásra való lehetőséget! A küzdelem így zajlott le:
Az angyal “látta, hogy nem bír vele, ezért illette a csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a tusakodás közben. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób ezt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt.” (1Móz. 32,26-30.)
Ez az eset keresztség példája szerinti áldozatot mutat fel, amikor nem mást, hanem magát áldozza valaki, és bevallja Istennek az őt kérdező angyalon keresztül, hogy ő például Jákób, azaz csaló! A forgócsont kificamodása jelzi, hogy Jákób a belső kificamodásáért hasonló büntetést kapott testében! Ezután azonban az angyal áldásként a csalót jelentő Jákób név helyett Izrael nevet ad neki, az új személyiségének kifejezésére, és így lesz a Csalóból Isten harcosa és hőse! Jákób tehát egy új személlyé változott, mert a csaló személyét levetkőzhette magáról.
Jákób és Ézsaú példája azt is mondja nekünk, hogy tartsuk távol magunktól a képmutatást. Ne gondoljuk, hogy a külső előny, vagy akár a törvényes jog is megvédhet minket és Isten országának örökösévé tehet bennünket, mert Isten a szívünket nézi! Az Úr is kifejezte, hogy az elsőkből utolsók lesznek és az utolsókból elsők. Ne higgyük el hát magunkat, hanem inkább önmagunk belső bajait ismerve és bevallva higgyünk Jákóbként Istenben. Ragadjuk meg az ellenünk küldött angyalt is úgy, mint ő!