Pál apostol arról tanít (Róm. 1, 16-32), hogy Isten a teremtett világon keresztül kijelentette Önmagát az embernek. Ám az ember nem adott hálát Istennek a Tőle kapott javakért, hanem a maga bölcsnek vélt kigondolása szerint, elkezdett bálványokat készíteni és azokat mondta Istennek. Ezért az elferdülésért pedig Isten megbüntette szégyenletes állapottal.
Hogyan is jelentette ki magát az Isten? Úgy, hogy az ember láthatta és tapasztalhatta: ha éhes, hozzájuthat az élelemhez, ha szomjas, az italhoz, és megnyerheti mindazt, ami az életfeltételeihez szükséges. Tehát lehetőségekkel van tele számára a világ! Az ember szíve pedig – mivel Isten ilyennek teremtette – tudja mindezeket a jelenségeket fölfogni, egymás mellé rakni, és ebből megérteni, hogy egy jókat adó láthatatlan Lény van az egész világ felett!
Az ember azonban, amikor megtapasztalta Istennek ezt a mindenekre kiterjedő jóságát, mégsem tudott igazán értő szívű lenni. A már bűnös szíve ugyanis keményebb volt annál, hogy Isten iránti hálára buzduljon föl. Szívének látása is gyöngébb volt annál, hogy tudja továbbra is az egész világot Istenen belül egybe látni, és a kapott javakat a megismert láthatatlan Istennek tulajdonítani. Az igaz látásnak ez az elvesztése és elferdülése pedig azért következett be, mert elkezdett az ember eszével okoskodni és akadékoskodni. Sőt nagy bölcsességnek vélt dolgokat kezdett kigondolni, és e képzeletei után pedig bálványokat készített, és ezeket állította olyan Isteneknek, akik tudnak számára jókat adni.
Láthatjuk, amit az ember, a szíve által megértett, azt keménységénél fogva és elméjének kigondolásai által engedte magáról letörölni! Mindez mutatta, hogy az ember elméje nagyon elferdültté vált! Miután pedig az ember elméje elferdült, Isten büntetésül az ember szívének érzékeit is az elferdülés alá adta, hogy a bálványozó ember szégyenüljön meg emberi mivoltában a természetellenes és illetlen egymáshoz való kapcsolódások által.
A mai ember ész szerint bölcsebb a régi embereknél, tudja, hogy azok a régi bálványok semmik. Ő már valóságot akar alkotni, sőt olyat, amivel használ is. Magas szinten végzi az orvoslást; gépi munkaeszközöket, járműveket, robotokat készít; a híradásban is nagy teljességet hozott létre; az atomot, a Napot, a szelet, a vizet energiatermelésre fogja be, stb. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az ember belsőleg ma is az maradt, ami volt. Ma is csak az őt körülvevő teremtett valóságra figyel, a mindezeket létrehozó Teremtőre nem, Őt ma sem tiszteli. Az emberi szív az igazi valóság összefüggéseit ma is engedi magáról letörölni! Pedig az emberi tudomány csak az ember földi életére szól csak, de a bűnből és halálból való megváltásához nincs tudománya és hatalma, ami a legfontosabb lenne számára!
Ha az ember természetesnek tartja azt, hogy a saját keze munkáját dicsőítse, és ezekkel önmagát is nagy tisztességre emelje a társai között, akkor már csak egy kis lépés kell ahhoz, hogy a teremtett világot is olyannak lássa, amelyik megvan saját magában is Isten nélkül! Olyannak, amelyik önmagától tudott létrejönni, nem kellett hozzá Isten teremtő akarata és hatalma. Ezzel pedig elérkezett az ember az Isten teljes tagadásához! Az ember ugyanis nem veszi figyelembe, hogy azért tud csak olyan csodálatos eredményekre eljutni, mert Isten őt nagy értelemmel és bölcsességgel áldotta meg. Azt láthatjuk, hogy az ember engedi szívét és elméjét megvakítani, csakhogy saját magát nagynak láthassa. Úgy van azért ma is, hogy az ember, amikor magát bölcsnek vallja lenni, valójában nagy oktalanságba esett!
Most pedig, hogy jött a koronavírus járvány, Isten az emberek szemét a lényegre irányítja. Amikor ugyanis életekről van szó, akkor a különböző kényelmi és vigalmi állapotok mind mellékessé, feleslegesekké válnak, viszont felértékelődik az orvosok, ápolók, mentősök, élelmiszer kiszállítók, köztisztasági feladatokat végzők, stb munkája. Valójában azok az életet szolgáló jók lesznek fő szempontokká, amelyeken keresztül Isten már kezdetben kijelentette Önmagát az ember számára! De az is figyelemre méltó, hogy miért tudja az ember ezt a hősies munkát végezni? Azért, mert Isten ezt az életet szolgáló lényeget beleírta szívébe, mint madárba a fészek rakást, a fiókákat gondozást, stb. Az Úr ebben is kijelenti magát, mondja az embernek: ebben a természetben is Én vagyok jelen!
Nehezen gondolható el azonban, hogy az Úrnak ezt az Önmagát kijelentését meg tudja majd ragadni az ember és életvitelét eszerint fogja berendezni. Úgy érzem, nem ok nélküli ez a félelem. Az ember szíve ugyanis ma sem akarja meglátni az Istenben létező önfeláldozó Szeretetet olyan mértékben, hogy ehhez igazítsa életét, hanem visszatér régi okoskodásához és életviteléhez. Ezzel elengedi azt a fontosat, ami számára örökéletet jelentene!