Első parancsolat: „… Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz. 20,1-3)
Második parancsolat: „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyed ízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezer ízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.” (2Móz. 20,4-6).
Azt gondoljuk, hogy csak a sok istent imádó ókori embernek volt szüksége ezekre a parancsolatokra? Mi mai hívők már gondolhatjuk azt, hogy valóban egy Istenben hiszünk? Nem ilyen egyszerű ez a kérdés. Az újszövetségben nemcsak az a paráznaság, amit test szerint véghezvisznek, hanem az is, amit valaki szívében visz véghez! Ugyanígy idegen isten imádat nemcsak az istennek nevezett szobrok imádata, hanem az is, ha valakinek vagy valaminek az Istentől neki rendeltnél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, és e vélt tekintélye szerint viszonyulunk hozzá.
Az Úr Jézus nem fogadta el a gazdag ifjútól a „Jó Mester” megszólítást. Azt mondta nincs több jó, hanem csak az egy Isten! Ő ezzel kifejezte, hogy minden erő, hatalom, dicsősség, jóság végső soron Istenben van, mivel Tőle is származik minden. Ezért, ha mi azt gondoljuk, hogy kizárólagosan valakitől, vagy valamitől függ például a mi sorsunk, akkor azt a valakit vagy valamit már akaratlanul is istenként tiszteljük!
Nagyon kell törekednünk arra, hogy Isten neve szenteltessék meg a szívünkben. Az Úr Jézus úgy tanította imádkozni tanítványait: „Mi Atyánk, szenteltessék meg a Te neved!”. Tehát kérnünk kell Istentől, hogy egyedül csak Ő lakozzon szívünkben a legfőbb helyen, és ne legyen bennünk semmi ezzel szemben álló tisztelet! Ettől függ, hogy Jézus hitéből valók vagyunk-e, vagy az ördögök hitéből! Hiszen Jézus egyedül, csak a mennyei Atyát szentelte szívében, annyira, hogy aki Őrá nézett, az Atyát ismerhette föl benne! Ezzel szemben – amint tudjuk (Jak. 2,19) – az ördögök is hisznek az egy Istenben és borzadályban élnek! De miért? Azért, mert nemcsak az Istent hiszik, hanem bíznak a különféle gonoszságaikban is.
Az Úr Jézus, amikor ördögöket űzött ki valakiből, akkor ezzel az első és második parancsolat betöltését munkálta abban. Az ördög elűzése által megszentelte a mennyei Atya nevét abban az emberben, mert ez által minden más tiszteletet eltávolított annak szívéből! Föl kell ismernünk, hogy a mennyei Atya szívünkben való megszentelésével szemben állnak az ilyen gondok is: mit egyek, mit igyak, mivel ruházkodjak? Ha a különböző más problémáink is olyan nagyra nőnek szívünkben, hogy nem a Krisztus Evangéliumának igazsága határozza meg tetteinket, hanem a problémáink, akkor a problémáink istenné lettek számunkra! Ez pedig azt jelenti, hogy az ördögök hitéből valók vagyunk és mi is hozzájuk hasonlóan rettegésben élünk!
Ám, ha a mennyei Atya hite mindinkább megszentelődik valaki szívében, akkor abból eltávoznak azok az ördögök, amik számára rossz közérzetet adtak. Tehát a belső megszentelődés ki fog hatni az ember egész testére és életvitelére is. A belülről megszentelődött ember Krisztusba vetett hite által biztonságban él és jó reményben cselekszik a benne lakozó szeretet által. Hogyan is lehet, hogy ezután a szeretet is benne lakozik? Úgy, hogy Isten Szeretet!