Mi Krisztusban hívő emberek az életről és halálról nem a filozófusok elmélkedései szerint, vagy a halált váró idős emberek gondolkodásmódja szerint gondolkodunk, hanem a kereszten függő Jézus hitének gondolkodásmódját vesszük alapul.
Ha csupán az ész vagy a félelem oldaláról vesszük magunk elé a halál gondolatát, akkor csak egy ismerethez vagy egy félelemhez jutunk, mivel emberi képességeinkkel és eszközeinkkel ennél többre nem juthatunk. Bármilyen nagy észbeli teljesítményt ér is el valaki, vagy bármilyen sok és nagy eredményes munka áll is a háta mögött, de ezek csak arra jók, hogy ezekre nézve jobban el tudja venni tekintetét a halálról. Arra viszont nem jók, hogy kiszabadítsák a halál fogságából.
A halál törvényként van húsunkban, mert a húsunk ösztöneiben a bűn is törvényszerűen benne van, amivel szemben semmit sem tudunk tenni. Az emberi szintű jóságunk lehet ugyan mások számára hasznos, de a húsunkban levő bűn és halál törvényét ki nem mozdíthatják onnan! Tehát, amíg a bűn bennünk van, addig a törvény is a halál büntetését rója ki ránk. Amikor azonban az Úr Jézus a kereszten a bennünket halálra kárhoztató törvénynek eleget tett, azaz szenvedéseivel és halálával kifizette Istennek bűneink adósságát, onnantól kezdve az Ő testében a törvény halálra kárhoztatása megszűnt. Ez annyit jelentett, hogy még az agysejtjeiben levő oszlás is leállt. Péter apostol Dávidra hivatkozva szólt is arról, hogy az Úr Jézus teste a halála után sem indult oszlásnak (Csel.2,23-32)!
Nekünk hívő embereknek Krisztusnak ezt a győzelmét kell alapul venni. Felvetődik azonban bennünk a kérdés, hogy milyen lehetőségünk van arra, hogy ezt számunkra is gyümölcsözően figyelembe tudhassuk venni? Ezt a lehetőséget az Úr Jézus megadta számunkra azzal, hogy Ő az egész emberiségért szenvedett és halt meg Isten előtt! Az egész emberiségben pedig benne vagyunk mindnyájan. A törvény halálra kárhoztatása alól azonban csak akkor tudunk kijönni, ha hiszünk is Krisztus értünk tett áldozatában. Ha nem hiszünk, akkor Istent hazugnak állítjuk, mintha Ő nem adta volna oda értünk Szent Fiát.
Ha viszont hiszünk Istennek és Krisztus értünk tett áldozatába reménységünket vetjük, akkor elhisszük, hogy a halál nekünk sem árt. Az Úr Jézus erről ezt mondta: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn. 5,24).
A mi mindennapjainkban is állandóan ott vagyunk a halál torkában. Ezt azonban csak azok veszik észre, akik elhiszik, hogy a húsunkban levő bűn és halál törvényétől csak a Jézusban levő Élet Szellemének törvénye szabadíthat meg (Róm.8,1-4). Akik ezt nem hiszik, azok nem tudnak semmit sem tenni a halál ellen, hanem kényszerűen elfogadják a testükre kirótt halált. Nem gondolnak arra, hogyha Krisztus nem szabadítja meg őket a bűn és halál törvényétől, akkor nemcsak test szerint fognak meghalni, hanem lelkük is örökre a halál kárhoztatása alá kerül! Viszont mi, akik hiszünk Krisztus értünk tett áldozatában, egyrészt félünk is az örök halálra kárhoztatás alá kerüléstől, másrészről pedig Isten előtt esedezve reménységünket is vetjük Isten Szeretetében és Krisztus megmentő áldozatában.
Mikor is érezzük azt, hogy a halál torkában vagyunk? Akkor, amikor olyan állapotba, helyzetbe vagy feladat elé kerülünk, amivel szemben teljes tehetetlenséget érzünk. Ilyenkor az emberi lelkünk kétségbeesetten a földre esik Isten előtt, de a Krisztusra tekintő hitünk erősen bízik. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy Krisztus a bennünk levő gyöngeséggel szemben az új teremtés által terheket hordani tudóvá és győzelmessé tesz bennünket. Ez a bennünk lezajló belső folyamat párhuzamban áll azzal, hogy az Úr Jézus Dávid fiaként meglevő emberi lelke és része egyrészt erősen rettegett a Gecsemánéban, másrészt a Benne levő Isten voltának Szelleme azt mondta: én erre az órára jöttem (Jn. 12,27)!
Tulajdonképpen ez a Krisztus keresztségével párhuzamba álló kettősséget nevezhetjük keresztségnek, amikor is az emberi rész keresztbe áll az isteni résszel, de az emberi részünk hit által behódol az Isten akarata előtt! Ilyenkor az ádámi óemberünk meghal, viszont Krisztusban, az Ő tagjaként pedig feltámadunk egy új életre! Ez az a lelkiismereti keresztség, amely alapot ad arra, hogy Krisztusban eltemetkezhessünk a keresztségvizében is. Ám ez nem jelenti azt, hogy a halál ezután is naponként ne jelentkezzen életünkben. Nekünk naponként kell küzdeni a halállal szemben a Krisztusban való életért.