Pál apostol ezt írja: „Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, Ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor. 4.6)
Amikor pedig Isten dicsőségének ismerete felragyog előttünk, akkor megértjük, hogy egy dolgot vár el tőlünk az Úr. Azt kell megértenünk, hogy mindenben eredményre csak a Jézus halálán keresztül juthatunk, mert Rajta keresztül történik a föltámadás. Ha betegek vagyunk, ha szorongattatások alatt vagyunk, ha nehéz problémákat kell megoldanunk, ha a sátáni sötétség vesz körül bennünket, ha a romlás, pusztulás és a viszály ereje munkálódik ellenünk és bennünk, akkor nekünk csak egy lehetőségünk van a győzelemre: a megfeszített Krisztussal való egyesülés!
A megfeszített Krisztussal való egyesülés azonban csak azoknak megy, akik Szellemben vannak! A Szellemben levés feltétele az, hogy ne arra a bajra tekintsünk, amiben vagyunk, hanem a Krisztusban levő Isten kegyelmére! Akik szellemben járnak, azok a mennyben vannak, viszont, akik hús és lélek szerint járnak, azok a földön! Ezek számára nincs lehetőség a bajaikból való kijövetelre. Mindazok, akik a testi kívánságaikat nem tudják megölni: a földön maradnak, és a mélységbe kerülnek! Mindazok, akik a saját lelkükben vannak, és emiatt az Úrral szemben előnybe helyezik maguk és környezetük gondjait és földi tennivalóikat, azok még ádámi emberükben élnek: a Krisztusban való megváltást nem érhetik el!
Gondolnunk kell arra, hogy nekünk minden bajunk javunkra lesz, amit Krisztus ügyéért szenvedünk, vagy amit hittel szenvedünk, olyan reménység alatt, hogy ezt az Úr a mi és a mások üdvösségéért adta ránk!
Szellemi szempontból nem vehetjük közömbösen magunk és környezetünk belső állapotát. Föl kell figyelnünk a bekövetkezhető veszélyek árnyékaira és készenlétben kell várnunk azokat. Ha az Úr és az egymás iránti hűség és szeretet lángjának heve bennünk vagy környezetünkben meglanyhulni látszik, akkor növelnünk kell szellemi légkörünk oxigénjét hiterősítéssel és szeretet árasztással. Érzékeltetnünk kell egymás iránti hűségünket és tettrekészségünket. Ebben az egymáshoz való viszonyból tűnik ki, hogy a Krisztus arcán ragyogó Isten dicsőségének ismerete felragyogott a mi szívünkben is!
Isten azért ragyogtatja Krisztus arcán, pontosabban a megfeszített Krisztus arcán az Ő véghetetlen nagy dicsőségét, hogy az Ő népe tudjon miből táplálkozni és szellemi módon élni! Ahhoz azonban, hogy ezt elérhessük, van még tennivalónk!
Meg kell küzdenünk hiúságunkkal, amelyik semmiféle kritikát és leminősítést el nem szenvedhet. Ezt a győzelmet elérhetjük, mert egy igazán küzdő hívő ember számára nem az számít, hogy mit mondanak mások, hanem az a valóságos belső dicsőség, amit már most is bírhat Isten kegyelméből!
Meg kell küzdenünk magunk értelmetlen önszeretetével és sajnálatával. Akit a kísértő ebbe a bűnös önféltés állapotába tud vinni, az a kereszthordásra, mások terhének a szívből való fölvételére alkalmatlan. Ezért az Úr is, mint használhatatlan eszközt elveti magától! Imádkozzunk magunkért és egymásért, hogy megláthassuk: többen vannak velünk, mint ellenünk. Nincs ok a magunk túlzott féltésére, mert a hegy tele van körülöttünk, – mint Elizeus körül is volt, – tüzes szekerekkel és lovakkal (2Kir. 6,17)!
Amikor Isten világosságot parancsolt, akkor ezután teremtett egy igen-igen csodálatos világot! Ha engedjük, hogy a Krisztus arcáról ragyogó Isten dicsősége a mi szívünkben is fölragyogjon és hatóerővé váljon, akkor Isten bennünk is teremteni fog és az Ő örök dicsőségének részévé tesz minket!
Igen ám, csakhogy egy ilyen nagy dicsőségre vezető szellem szerinti járást az ember nem tud elérni! Mit mond erről Pál apostol? „Azt a törvényt találom … magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.” (Róm. 7,21-23.)
A fenti szavak ránk nézve azt jelentik, hogyha minden erőnket összeszedve akarunk is szellem szerint járni, akkor sem sikerül! A mi emberi lelkünktől indíttatva lehetünk mi másokhoz kedvesek, szolgálatkészek, adakozók, de ezzel a jósággal csak a földön lehet érvényesülni, a mennybe jutni nem lehet! Mennybe jutni csak a kereszten bűn és halál fölött győzelmet aratott Krisztus Szent Szelleme által lehet! Ennek a Szellemnek azonban nem enged a mi testünk, mert más természet van benne! Éppen azért van szükségünk a megfeszített Krisztussal való hit általi egyesülésre, hogy győzze le bennünk is testünk bűn és halál törvénye alatt megátalkodott és konok természetét!
Az Úr ezt velünk együtt végzi el! A mi akaratunk, törekvésünk és áldozatkészségünk is kell hozzá. Az Úr Jézusban is úgy lett meg a nagy győzelem, hogy azt Ő is akarta és Ő is küzdött ezért teljes önfeláldozással. Aki így tud hite által Krisztushoz kapcsolódni, az valóban fölismerte és szívébe is fogadta a Krisztus arcán ragyogó Isten dicsőségének világosságát. Ennek a világosságnak a fölragyogása pedig mivel Isten parancsszavára történik, ezért ez a Világosság bennünk is Isten parancsaként munkálódik! Ezért mondhatta Pál apostol: „Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.” (Fil. 4,13) Ha pedig ez teljesül bennünk, akkor nincs gát a Szellemben való járás előtt és a mennybe diadallal való bejutásunk előtt.