Pál apostol így írt a régi magáról és új állapotáról:
„… ami nekem egykor nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent felülmúló nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján,” (Fil. 3,7-9.)
Pál apostol menekült a régi nagysága elől, azt háta mögé vetette, hogy célba juthasson Krisztusnál. Ő jól tudta, hogy a földi gazdagság és gyönyör még nem a valóságos boldogság, és a földi megvetett pokoli állapot még nem a pokol. Az Úr Jézus egyik példázatában is a fekélyekkel és sebekkel tele Lázár, a koldus, amikor meghal Ábrahám kebelébe jut, azaz boldog állapotba, míg a fényűző életet élő Gazdag a halála után a gyötrelem helyére (Luk. 16,19-31.). Lázárt a pokol szele itt a földön érintette ugyan, de Isten kiszabadította abból, viszont a Gazdagot itt a földön hiába vették körül a gyönyörök, mert azok nem maradtak meg számára.
Az Úr Jézus itt a földön igazán „Lázár”-ként élt, mert magára vette a mi hamis nagyságunkból következő bajaink átkát és szenvedett alatta. Mennyi minden másképpen alakulna életünkben, ha tudnánk igazán kicsinyek lenni!
Mikor bántunk meg valakit? – Amikor fölemelkedettségből szólunk neki és cselekszünk vele.
Miért nem tudjuk elviselni a bajainkat, hátrányba kerülésünket és a mellőzést? – Azért, mert az emberi énünk ezt magára nézve méltatlannak tartja.
Az Úr Jézus miért nem tartotta magára nézve méltatlannak, hogy az emberek gyalázását, társadalmon kívül vetését és a kínhalált elviselje? – Azért, mert emberi nagyságérzete nem volt, viszont a Szeretete és az irántunk való felelősségérzete teljes volt!
Ha mi emberek, ezt meg tudnánk érteni, amit Jézus tett értünk és szívünkben adnánk helyet Beszédének és Szellemének, akkor boldog egységben élhetnénk. De mi inkább önmagunkért háborúkat indítunk kicsinyben is és nagyban is! Nagyok akarunk lenni, és azt gondoljuk, azok is leszünk, de közben mindig vesztünk, mert az emberi nagyság útján nincs Isten áldása, mert ez nem Tőle való út!
Sokan törekszünk ugyan, hogy kicsinyek és alázatosak legyünk és a ránk eső terheket elhordani tudók, de sajnos kimutatkozik, hogy felemásak vagyunk, mert nem tudjuk nagyságunkat és földi életünket igazán hátunk mögé vetni. Mindez mutatja, van még tanulnivalónk az Úrtól és apostolaitól ahhoz, hogy az Úr mércéjének megfelelhessünk!