Ha szellemi emberről beszélünk, akkor arra az új emberre kell gondolnunk, akit a halált legyőző Krisztus teremtett Önmagában a kereszten (Ef.2,14-15). Ennek megteremtése által a Krisztusban hívő ember lehetőséget kapott arra, hogy kimenekülhessen a halál hatalma alól. Pál apostol ezt így írja le: „…az élet Szellemének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róm. 8,2). A szellemi ember megteremtéséről és a bűn és halál törvénye alól való kiszabadulásról való kijelentések nem elméletiek csupán, mivel ezeknek valósága benne van az emberben, a testi életünkre nézve is vannak kihatásai. Gondoljunk csak arra, hogy az Úr Jézus, amikor a földön volt, a Benne levő Élet Szellemének törvénye milyen nagy csodákat művelt az anyagi testünkben is!
Ám, amíg a szellemi ember számára lehetőség nyílik a halál fölötti győzelemre, addig az anyagi testben élő ember számára megfoghatatlan a halál. Számára ez egy olyan üres és sötét valami, amin nem találhatunk fogást, és ezért tehetetlenül közeledünk felé, míg végül teljesen hatalmában nem esünk. A testi oldalról nézve tehát a halál rémséges. Az Úr Jézus mellett megfeszített lator példája viszont reménységgel tölt el bennünket. Mert bármennyire is kemény dolog a halál, de mégiscsak egy átmeneti állapot, ha mi is hiszünk Jézus szellemi királyságában. A lator is bár erősen szenvedett, de belső boldogsággal tölthette el az Úr Szava: „…Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk. 23,43).
Az Úr Jézus keresztjénél levő százados is Jézus küzdelmét és halálát látva dicsőítette az Istent és azt mondta: „…Ez az ember valóban igaz volt.” (Lk. 23,47). Hiszen volt ereje a testi tehetetlenség fölé emelkedve hangos kiáltással meghalni, és senkit sem vádolva Atyja kezébe ajánlani Szellemét! Neki senkivel szemben sem volt pere, nem vádolt, nem fenyegetőzött. A per oldaláról nézve e világban élő ember felé csend volt szívében, mélységes csend, viszont az ember megmentése oldaláról nézve: Atyjához értünk felemelt ima volt szívében! Az Úr, mivel nem perelt, ezért volt egy olyan belső szívcsendje, amit a halál csendjével szembefordíthatott. Amíg ugyanis a halál csendje úgy kebelez be, hogy megszűntet, addig Krisztus csendje úgy fogad be minket, hogy Életéből életet ad nekünk! Ezért is adta a kereszten mindnyájunkért az Életét!
A Galatákhoz írt levelében Pál apostol szól a test cselekedetiről és a Szellem gyümölcséről. Amíg a test cselekedetei vannak bennünk, addig perlünk a földi jogainkért, nincs békesség bennünk, nincs belső csendünk. Viszont, amikor a Szellem gyümölcsét megteremjük, akkor szívünkben csend lesz és Szellem szerinti élet! Ha ebben az állapotban vagyunk, akkor szellemi emberek vagyunk. Ez az állapot arra is utal, hogy Jézus belső csendjébe mi is bementünk és nyerhettünk ott életet! Ebből következően, amit Pál apostol ír, Jézus kereszten történő önmagában való új embert teremtéséről, azt mi saját magunkban is megtapasztalhatjuk!
Pál apostol a Korintusi Gyülekezetben a Szellem és az erő megmutatására törekedett! Ez annyit jelent, hogy a Szellem gyümölcsét teremte meg számukra, mint tejitalt. Ő félelemmel és rettegéssel volt köztük, mert még nagyon test szerint éltek, nem Szellem szerint jártak, per és nagy zaj volt még a szívükben! Ezzel Pál apostolra nagy terhet raktak, mert a bennük levő halálnak terhét kellett magára vennie. Ezért is végezte magában már hozzájuk menetele előtt a megfeszített Krisztus ismeretét, hogy ő is tudjon a Krisztustól kapott életéből életet adni számukra. Ebben mutatkozott meg a Szellem és erő.
A Szellemre és erőre nekünk is nagy szükségünk van, hogy az életnek visszásságait el tudjuk viselni úgy, hogy közben még mi is építhessünk másokat. A halálnak mindaddig hatalma van rajtunk, amíg a test cselekedeteinek a zaja érvényesülni tud bennünk, mert a halál csendjében a mi perünkkel szemben a törvény fog perelni és ítélni!
Amikor mi cselekedjük a testnek cselekedeteit másokkal szemben, akkor mi rakunk másokra halálból való terheket, amikor pedig mások viszonozzák ezt velünk szemben, akkor meg ők raknak ránk halálból való, terheket! Ezek a terhek nagyon csökkentik a lelkierőnket. Ilyen lelkierő csökkentő és halál felé vivő terhek a bűneink és azok a helyzetek, amikor bennünket kisebbítenek, gyaláznak, semminek állítanak, akadályoznak, sértegetnek, gúnyolnak, esetleg még kihasználnak és szenvedtetnek is bennünket. És, ha még ráadásul mindezeket nincs kellő erőnk méltóságban és szeretetben elviselni, akkor a saját terhünk is a földre húz bennünket és ítélet alá visz! Mindezekben a halálnak megfoghatatlan üressége és rémisztő sötét csöndje jelenik meg számunkra!
A Krisztusban hívő ember számára ez a halál ürességébe és sötétségébe kerülés nagy próba, mert emberileg teljesen tehetetlen állapotba kerül, egyedül csak hitére támaszkodhat! Ha elmenekül ez elől, akkor nem lesz képes krisztusi módon szeretni és a hívő élete összeroppan. Ilyen megromlott belső állapotban pedig nem fog megállni a törvény halált lehelő kárhoztatásával szemben, azaz nem lesz hatalma a második halálon (Jel. 2,11; 20,14. 21,8.). Ha azonban ebben a szorongatott állapotban is megtermi a Szellem gyümölcsét, akkor ez azt bizonyítja, hogy hite erősen Jézus Krisztusra alapozott és képes általa meggyőzni e világot önmagában is (1 Jn. 5,4.)! Ez az állapot azt is jelzi, hogy a Jézus Krisztusban levő Élet Szellemének törvénye megszabadította őt a bűn és halál törvényétől, és van hatalma a második halálon!
Mindezek elérésére van lehetőségünk Krisztusban! Mert ahogyan a teremtéskor Isten Szelleme ott lebegett a sötétségben levő mélységes vizek fölött (1 Móz. 1,2), úgy minden igazán hívő ember fölött is ott lebeg Krisztus újat teremtő Szelleme, hogy szellemi emberként megteremhessük a Szellem gyümölcsét!
„A Szellem gyümölcse pedig ez: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Ha a Szellem által élünk, akkor éljünk is a Szellem szerint. Ne legyünk hiú dicsőségre vágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.” (Gal. 5,22-26.)